Szeretsz még?

Tizennegyedik fejezet

Az éjjel rohadt szarul aludtam, hajnali fél 3 volt, amikor lementem a konyhába, és bevettem valamilyen fos gyógyszert, de továbbra sem tudtam nagyon aludni. Reggel 6-kor, amikor szólt az ébresztőm, én már rég fent voltam. Idegesen rúgtam le magamról a takarót, majd a fürdőbe mentem, ahol bezárkózva neki láttam a reggeli rutinomnak. Hihetetlenül fájt a fejem, ahogy a torkom is és még nem is kaptam normálisan levegőt. A bőröm egészen sápatag volt, szemeim álmosak és sötét karikák húzódtak alatta. Hiába mostam arcot, semmit nem segített, így egy idő után csak feladtam.

Megmostam a fogamat, és egy kissé rendbe szedtem a hajamat, aztán visszamenve a szobámba felöltöztem, és a táskámat magamra kapva mentem le a lépcsőn. Az sem érdekelt, hogy nem is a mai cuccom van bekapolva.

Lent a konyhában szokás szerint apa volt, de most mégcsak köszönésre sem méltattam. Reggeli gyanánt bevettem egy gyógyszert, és be is értem ennyivel. Az ajtó előtt felhúztam a cipőimet, megkötöttem őket. Nem köszöntem el apától, az ajtó nyitódásából és csukódásából pontosan tudta, hogy elmentem.

Kint hideg volt, de még pulóvert is elfelejtettem hozni, így kénytelen voltam egyszerűen csak fázni, de a véremet felforrosító düh kellően fűtőtt. Ez az érzés pedig egész nap tartott. A diákok ösztönösen elkerültek, de még így is minden második emberre gyilkos pillantásokat vetettem, amiért... leginkább amiért élnek. Éreztem a tekintetüket magamon, amint elhaladok mellettük, majd ahogy hátranézek, elkapják. Feszültté tett az, hogy tudtam, Sorennel is összefuthatok, de szerencsére ez nem történt meg, amint pedig a terembe léptem, tudtam, hogy már nem is fog, mert az első órám nem vele van. A leghátsó padból elült az a két fiú, én pedig már egy fokkal nyugodtabban leültem, és elégedetten figyeltem, hogy senki nem ül le mellém.

- Jó reggelt, Gyerekek! - lépett be a művészet tanárunk mosolyogva, amire én csak szememet forgatva vettem elő a fülesemet, és a padra hajtva fejemet kezdtem zenét hallgatni. Kezdtem lecsillapodni, jólesett az egyedüllét és a tanárnő háttérzajként szolgáló beszéde egészen el is álmosított.

*****

- Akkor szóljon Destanra! Nem fogom egyedül én csinálni! - a nevem hallatára lassan kinyitottam a szemeimet, és a tekintetemet a pattogó barna hajú fiúra vezettem.

- Mi? - kérdeztem értetlenül.

- Páros feladatot adtam. A te párod Dylan lesz - magyarázta Ms. Johnson.

- Jó - vontam vállat, és visszahajtottam a fejemet a padra.

- Én így nem csinálom! Vegye ki ő is a részét a munkából - háborgott a fiú.

- Dylannek igaza van, Destan. Megtennéd, hogy ideülsz mellé, és együtt megoldjátok a feladatotokat? - kérte a tanárnő.

- Felőlem, de üljön ő ide - dünnyögtem.

- Dylan, ülj oda - sóhajtott fel Ms. Johnson, amire a fiú nagy morogva végre elindult felém.

- Csak hogy tisztázzuk, nem vagy te senki, csak azért, mert Soren hajlandó kinyalni a seggedet. Neked is ugyanúgy viselkedned kéne - nézett rám haragosan. Szavaira éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek, és muszáj egy mély levegőt vennem, mielőtt még teljesen elvesztem az önuralmamat. Ennek a gyereknek van bátorsága, az biztos.

- Kussolj - morrantam rá.

- Miért? Talán tévedek? Soren Nathant is ugyanúgy körül ugrálta, nem vagy különleges ettől - alig mondta végig a mondatát, én már behúztam neki egyet, az újabb ütésben pedig csak a tanárnő hangja állított meg.

- Destan! Most azonnal hagyd el az osztálytermet, és addig ne gyere vissza, amíg nem nyugodtál le kellően - mutatott az ajtó felé.

Idegesen fújtatva engedtem el a fiú ingét, amit fel sem tűnt, hogy eddig fogtam, majd a táskámat a vállamra véve viharoztam ki a teremből. Az óra hátralevő részét a folyosón ülve töltöttem, és azon küszködtem, hogy csillapítani tudjam a haragomat. Amint már úgy éreztem, megnyugodtam, újból eszembe jutott a mai és a tegnapi nap, az emlék pedig, mint egy szikra, lángra lobbasztotta a lelkemben égő dühöt. Futőtűzként járt végig, minden izmom befeszült tőle, fájóan szorította a tüdőmet, és majd szétfeszítette a fejemet. A szívem hevesen vert, a csuklóm pulzált, újból elöntött a harag. Mi a franc van velem? Otthon kellett volna maradnom, teljesen szét vagyok csúszva. De miért? Miért most? Miért így?