Sziasztok, amint a cím is mondja furcsa, nem megszokott párosokról, és shipekről írunk nektek. A téma a megszokott BL. Olykor 🔞 részekkel. Ha kíváncsi vagy, a shipekre,tarts velünk.
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Kim Namjoon tanár úr egész lénye idegesít. Fura módon irritál az egész jelenléte. Nem egészen úgy, mint a fizikatanárnő, aki öreg, büdös és rosszindulatú, vagy Kwon, a földrajztanár, aki egy szánalmas nyúlbéla a kinyúlt kötött mellényével és a szódásüveg szemüvegével, mert ők csak akkor basszák fel az agyam, ha éppen óránk van velük, máskülönben nagy ívben szarok rájuk. Kim tanár úr akkor is felbosszant, ha otthon fekszem egyedül az ágyamon, ha házit próbálok írni, ha kimegyek biciklizni, vagy épp a büntetődobást gyakorlom a suliudvaron. Ha csak eszembe jut, furcsán ideges és feszült leszek, márpedig valamiért sokszor eszembe jut. Angolt tanít, amihez se érzékem, se szorgalmam nincs, de nem ez a baj. A kémiát se értem, mégsincs különösebb bajom a kémiatanárral. Nem vagyok valami jó tanuló, az egész sulit leszarom, csak egy szükséges rossz az életemben, amin mihamarabb túl akarok esni. Anyám szerint az a baj, hogy engem semmi nem érdekel, pedig ez nem igaz. A zene például érdekel, a kosár is, meg a videojátékok, mint bármelyik egészséges elméjű tizenhat éves fiút. Kivéve, hogy a többi srácot a csajozás is izgatja. Én még nem találtam olyan lányt, akire érdemes lenne rámozdulni. Van köztük egy-két jobb fej, meg néhány szép is, de egyik se éri meg a strapát. Hosszú távon fárasztanak. Naphosszat vihognak, nem tudnak kosarazni, szar zenét hallgatnak, és fintorognak, ha egy fiú hozzájuk szól. Bezzeg, ha Kim tanár úr szól hozzájuk! Akkor persze megy a pironkodás, a fülig érő vigyor, meg az igentanárúr, perszetanárúr, és a kuncogás meg a sugdolózás, miután ott hagyja őket. Nem értem, mit vannak úgy oda érte? Oké, hogy magas, széles vállú, meg csaj szemmel biztos jóképűnek számít, de egy karót nyelt okostojás az élrevasalt gatyáiban meg a betűrt, nyakig begombolt ingjeiben. A nyakkendő meg a szemüveg csak mégokostojásabb külsőt ad neki, és kiborít az irritálóan kimért beszéde a tanulás fontosságáról! Nincs egy laza pillanata se, soha nem lehet rábeszélni, hogy halasszon el egy dogát, vagy nézze már el, hogy nem csináltunk leckét. Nem fogja fel, hogy sose lesz szükségünk Shakespeare-re az életben, és ragaszkodik hozzá, hogy minden órát szódogával kezdjünk, mint egy rohadt kiképzőtáborban. A kávét is karót nyelve issza, mint valami gróf a 19. századból, épp hogy csak nem eltartott kisujjal, a szünetben pedig folyton klasszikus regényeket olvas a folyosón, természetesen angolul. Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor se olvasnék ilyesmit! Sokszor elgondolkozom, milyen élete lehet? Annyit tudok, hogy egyedül él. Persze, nyilván egy nő se marad meg egy ilyen mellett, kész dögunalom lehet. Hazaérve biztos egymás mellé teszi a cipőjét, belebújik a kockás papucsába, beleül a fotelbe, és addig olvas, amíg le nem megy a nap, aztán kivasalt, csíkos pizsamában fekszik le este kilenckor. Előtte még persze gondosan kiterveli a másnapi kínzásunkat. Fiatal még, olyan harmincévesnek saccolom, de az ziher, hogy úgy él, mint egy nagypapa. ***** Egy átlagos szerdának indult ez az elátkozott nap. Akkorát basztam rá a vekkerre, hogy majdnem összetört, aztán húsz perc múlva anyu ébresztett fel, hogy el fogok késni. Reggeli közben próbáltam magamhoz térni a müzlim fölött, amikor megláttam az ellenőrzőmet az anyám kezében. Összevont szemöldökkel lapozott az „angol nyelv" nevű tantárgyhoz a kis kék füzetben, amitől enyhén szólva meghűlt bennem a vér, az utolsó pár egyesemet ugyanis bátorkodtam aláírni helyette. Természetesen éktelen haragra gerjedt, és kérdőre vont, hogy mégis hogy gondolom ezt, hát meg fogok bukni angolból is, mikor pedig folyton azokat a borzalmas amerikai zenéket hallgatom. Hiába győzködtem, hogy a tanárunk egy kegyetlen szadista, akinél mindenki a túlélésért küzd, és még a stréber Jungkook is kegyelemkettessel fog átmenni, nem hatotta meg, sőt. Csúfos bukásomtól való jogos félelmében egyenesen az oroszlán karmai közé lökött. - Halló, Kim Namjoon tanár úr? Min Yoongi édesanyja vagyok, bocsánat, hogy zavarom – így kezdődött a végzetes beszélgetés, és úgy végződött, hogy a tanár úr nagylelkűen felajánlotta, hogy heti kétszer korrepetál engem a szabadidejében, a lakásán. Bár csábít a gondolat, hogy élőben megnézhetem, tényleg úgy él-e Mr. Kim, ahogy elképzelem, azért a hideg ráz, hogy a jól megérdemelt szabadidőmet Diablózás és a gitárom pengetése helyett kicseszett angoltanulással kell töltenem. El se hiszem, hogy a saját szülőanyámat ilyen tettekre viheti rá a kétségbeesés. Kurvára berágtam mindkettejükre, amiért összeesküdtek ellenem, és már reggel elhatároztam, hogy rendesen meg fogom nehezíteni a dolgukat. Végre angolóra van. Lázadásom jeleként fülhallgatót dugok a fülembe, ujjaimmal ráfésülöm a hajamat (szerencsére megvan a kellő hossz, hogy eltakarja), a zsinórját pedig, ami a walkmanemhez vezet, elrejtem a bő pulcsim ujjában. A Coolio kazettámat rakom be, és nagyon büszke vagyok magamra, amiért sikerült tökéletesen álcázni a dolgot, majd felpakolom a bakancsba rejtett lábaimat a mellettem lévő üres székre, és azzal kezdek foglalkozni, hogy az angolkönyvembe bajuszt meg szuvas fogakat rajzolgassak a képek szereplőire. A leghátsó padban ülök egyedül, nem sok vizet zavarok amúgy se. A zenébe meg az alkotásba feledkezve egyszer csak azt érzem, hogy valaki a fülem mögé simítja a hosszú tincseimet. Felpillantok, meglepve látom, hogy Mr. Kim tornyosul fölém. Beleborzongok a lesújtó tekintetébe és az ujjai váratlan érintésébe. Megfogja a fülhallgatót, és kihúzza a fülemből. Lehajol, hümmög kettőt, majd szó nélkül kiveszi a walkmanemet a padból, kiszedi belőle a jackdugót, és a tanári asztalhoz viszi. - Visszakapod délután – közli fel sem nézve a naplóból, ahová éppen a szaktanári intőt írja be – Hozd ki az ellenőrződ! Utálom, hogy az egész osztály bámul, gyűlölök a figyelem középpontjába kerülni. Sose voltam népszerű, és nem is érdekelnek túlzottan a többiek, jól elvagyok egyedül, meg az egyetlen barátommal, Hoseokkal, aki szintén nem a társaság középpontja. Kicsit bolond, az a túl vidám, mindig vigyorgós fajta, így aztán kap ő is hideget-meleget, de pont azért szeretem, mert olyan más, mint a többiek. A zenei ízlésünk tökéletesen egyezik, rendszeresen másolunk egymásnak kazettákat, és ügyes a videojátékokban is. Most pedig, hogy mindenki röhög rajtam, ahogy végigvonulok a padsorok között, csak ő néz rám együttérzően. Leteszem az ellenőrzőmet Kim elé, aki rutinosan felcsapja a megfelelő helyen, hogy belekanyarítsa az intőt. Nehezen talál benne üres helyet, jó sok hasonló bejegyzés tarkítja már a füzetkét, de megoldja. Lecsúsztatja a szemüvegét az orra hegyére, és a keret fölött rám szegezi a tekintetét. - Négykor várlak – egy cetlit csúsztatott elém, rajta a lakcímével. – Ne késs! – teszi hozzá tömören és halkan, hogy az osztály ne hallja. Nem akar még jobban megszégyeníteni előttük. Na, végre valami emberi megnyilvánulás. Eddig eszem ágában nem volt elmenni hozzá, de most, hogy túszul ejtette a legféltettebb kincsemet, muszáj lesz. Ahogy közeleg a négy óra, a szokottnál is idegesebb vagyok, és még az idegességem is felidegesít. Miért feszülök úgy rá, miért nem szarok bele az egészbe? Mi bajom van nekem? Odamegyek, kiröhögöm, hazamegyek. Ennyi. Miért nem tudok másra gondolni, miért jár folyton azon az eszem, hogy fel kell menni hozzá? Csak nem félek? Dehogy, ugyan mitől? A menzán elrinyálom Hobinak a kínomat, hogy miért is marad el a mai Diablózás, és hogy nem bírok magammal, olyan feszkós vagyok ettől az egésztől. - Ennyire várod? – kérdezi teli szájjal, miután jókora darab csokis piskótát töm a szájába. - Várom??? Hülye vagy?! – döbbenek meg az ötleten, de azért ez a szó szöget üt a fejembe. Várom? Lehetséges ez? Attól lennék ideges? Megvonom a vállam. - Ja, végül is várom – felelem – Baszott kíváncsi vagyok annak a karót nyelt gyászhuszárnak a lakására. Vajon van benne ősrégi könyveken meg csíkos pizsamán kívül más is? - Nem is olyan karót nyelt. Láttam már nevetni – csámcsog Hobi. - Nebassz! – csapom le a villát az asztalra. - Cho-val, a másodikosok tesitanárával viccelődtek valamin. Halál cuki a nevetése! - Cuki???? Kim Namjoon, amint cuki? Ugyanarról az emberről beszélünk?? Hobi vadul bólogat, de egy szavát se hiszem el. Viszont próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor Kim nevet. Mosolyogni már láttam egyszer. Pár napja a folyosón, a nyitott ablaknál olvasott egy könyvet, mit se törődve a körülötte rohangáló kreténekkel. A napfény körberajzolta a körvonalát, egészen érdekes látványt nyújtott, olyan festményszerűt. És akkor elmosolyodott valamin, amit abban a könyvben olvasott. Kis gödröcskék jelentek meg az arcán, aztán levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét, és kibámult az ablakon. Nem nézett semmi konkrétat, hanem csak úgy elmerengett, és még akkor is mosolygott kicsit. Egy végzős hátulról meglökött, hogy ne bámészkodjak már a folyosó közepén, mert elesnek bennem, akkor jöttem rá, hogy már jó ideje bámulom. - Hahóóóó, Föld hívja Yoongiiiit! – integet az orrom előtt a barátom – Megeszed még azt a piskótát, vagy nekem adod? - Megeszem! – vágom rá, mint aki most ébredt, és gyorsan be is falom a maradékot, mielőtt lenyúlná előlem. – Csak kicsit elbambultam. ***** Nem kések el, szokásommal ellentétben. Még pár perccel előbb is érek a megadott címre. Mielőtt belépnék a házba, előveszek egy szál cigit a gatyám oldalzsebéből. A franc se akar korábban befutni, kihasználom ezt a pár percet. Rágyújtok, ráfújom a füstöt a kaputelefon szürke, koszos gombjaira. Kim Namjoon, 4. emelet 3. ajtó. Miután rátaposok a csikkre, és az utolsó adag füstöt is kiengedem a számon, megnyomom a kockaalakú gombot, és addig nyomom, amíg a tanárom fel nem veszi. Mély hangja megszakítja a sípolva nyekergő Für Elise-t. Megnyugtatom, hogy nem hittérítő vagyok, és bemegyek a berregő kapun. A régi, szinte antik lift recsegve vonszol fel a negyedik, legfelső emeletre. A fülke faburkolatán kopott tükör lóg, remek, még utoljára szembesülhetek önmagammal, mielőtt belépnék a pokol kapuján. Fekete bőrdzseki, grunge póló, fekete, bő gatya és lánctalpas bakancs van rajtam, megspékelve pár vastag fémnyaklánccal. Nem épp az a tipikus tanárlátogatós szett. Színtelen az arcom, állapítom meg, és ez a tincs is hülyén áll itt. Megigazítom a hajam, megcsipkedem a bőröm, aztán elgondolkozom rajta, hogy miért is akarok én itt most jól kinézni? Nem kurvamindegy, mit gondol Mr. Kim a külsőmről? Amúgy se ért hozzá, leragadt a hatvanas évek divatjánál. És különben is, elveszi az értékes szabadidőmet! Minél kevésbé tetszem neki, annál jobb. Nagyot zöttyenve megáll a lift, a vasajtót tiszta erőből kell nyomni, hogy kinyíljon. A tanárom a nyitott lakás ajtófélfájának dőlve vár rám. Fehér ing van rajta, ugyanaz, mint napközben, de a nyakkendőt már levette, feltűrte az ujját, és kigombolta a felső pár gombot. Így, egy kis jóindulattal, egész vagányul néz ki. Legalábbis magához képest. Játszom a lazagyereket, de valójában a torkomban dobog a szívem, ahogy maga előtt beljebb tessékel. Hátizsákomat ledobom az előszobában, készülök levenni a bakancsomat is, de rám szól, hogy hagyjam, ez nem orvosi rendelő, különben is holnap jön a takarítónő. Ezen igencsak elcsodálkozom, valamiért patika tisztaságot meg kínos rendet képzeltem ide. Az is meglep, hogy sportcipőket is találok a fogas alatt. A lakás nem nagy, de egy embernek bőven elég. Az előszobából kis konyha nyílik, mellette a fürdő, aztán egyetlen tágas szoba. Egész falat beterítő könyvespolc, a sarokban az ágya, fiókos íróasztal az ablaknál, egy kisasztalon tévé, nem nagy, nem is új. Előtte egy régi kanapé, meg rengeteg könyv mindenhol. Annyi könyve van, hogy a polcokon nem fér el, felstócolva állnak az ágy, az íróasztal meg a kanapé mellett is. Itt-ott látok egy-egy szobrot, a falakon modern festmények, fotók meg filmplakátok. Elég rendes bakelitlemez gyűjteménye van, és egy meglepően modern hi-fi tornya, a tetején lemezjátszóval. A szemem megakad egy szaxofonon, ami a pántjánál fogva lóg a falon.
