A Torony

1.

„Neked és nekem a sok út közül egy utat kell választanunk. A végén mind ugyanoda vezet."

Az alkonyi fény, halvány vörösen pislákolt, mint egy friss sebből lassan serkenő vér, amely aztán körbeölelte az erdősávot, s homályos árnyat vetett ránk. Ahogy a nap alábukott a horizonton, helyét frissítő fenyőillat vette át. Ám az illatok, a sóhajtozó lombok, s a megzizzenő bokrok mögött már ott volt az éjszakával érkező rémület, hideg ujja is. Hosszú napok óta úton voltunk. Hamarosan meg kellett pihennünk, pedig tudtuk, az éjszakában több rejtőzik, mint pusztán a sötétség. A rémálmainkon is túlmutató rettenetek ilyenkor keltek életre.

Én, és Ramise jól tudtuk ezt. Mindketten lovagként szolgáltuk Moara, a dicsőség istennőjének lassan újraéledő, és egyre tündöklőbb egyházát.

Nemrég ismerkedtünk csak meg, miután rendünk mesterei egymás mellé rendeltek minket, egy különleges feladat erejéig. Ez nagyjából egy héttel korábban volt.

Ramise magas és nyúlánk volt. Majd' derékig érő, ezüstös szőkés hajzuhataggal. Ruganyossága, kecsessége mellőzte a lovagokra jellemző ormótlan mozgást. Képességei ellenére ugyanúgy megtartotta lágy, nőies vonásait. Tekintete élettől, jókedvtől sugárzott, s az állandó mulatozásra való kedve is, teljesen ellentéte volt az én koporsó-lelkemnek.

- Milyen messze van még Trystam? – sóhajtottam, miközben a sisakom szíjával bíbelődtem.

- Nagyon remélem, hogy még éjfél előtt odaérünk. – mondta. – Most már én is kezdek fáradni. – a válla fölött rám sandított. – Tán félsz Elric?

Elmosolyodtam, s közelebb ügettem hozzá.

- Tán úgy festek?

- Sose láttalak még küzdeni. – vágott vissza. – Azt beszélték a káptalanházban, hogy csak aljas és piszkos trükkökkel harcolsz. És a győzelmeid csak a vérednek köszönhetőek.

- Többet tudnak a származásomról, mint én magam. – dünnyögtem.

Ramise felnevetett.

- Ne foglalkozz vele. A rossznyelvek vagy félnek vagy irigyek.

- Megtanultam ezzel együtt élni. – sóhajtottam. – Nem is hinnéd, hányszor vertek meg, aláztak meg, és próbáltak kihozni belőlem... valami... gonoszat. Hogy igazolják tettük helyességét.

- És sikerrel jártak?

Elgondolkodva pislogtam a lassan felbukkanó holdra.

- Nem. Hatalmas szerencsém volt a szerzetesekkel, akik felneveltek.

- „Sírban született"... ők ragasztották ezt is rád, ha jól rémlik.

Bólogattam.

- Ott találtak rám... szinte magáért beszélt a név... hallottál már a holdszültékről?

- Holdszülöttek? – Ramise megingatta fejét. – Nem, ez nem rémlik. Mesélj róluk, kérlek!

- Volt réges-rég, valamikor az Ébredések Idejének legelején, egy nép. A Maronián. Magiokráciában éltek, ám amikor az Ősiek gyakorlatilag megállíthatatlanul pusztították a világot, a maronián boszorkánykirály elkeseredett lépést tett. Varázslói segítségével, összekeverték a maroniánok vérét, démonok vérével, s e szentségtelen mágiából megszületett egy új faj: a holdszülöttek. Ám ez is kevés volt ahhoz, hogy királyságuk eltűnjön. Manapság a Végtelen Mocsár uralkodik a királyság területén, a maroniánok... vagyis a holdszülöttek maradéka pedig, szétszóródott a világban.

- Úgy véled hát, hogy te is ilyen... holdszülött vagy?

Megvontam a vállam.

- Meglehet.

Ramise felkacagott, én pedig, zavartan pislogtam. Nem értettem, mi vicceset mondtam.

- Nem is értem, Elric... miért holdszülött? Miért nem démonfattyak, vagy démonszülöttek, vagy... vagy nem is tudom... akármi.

Zavartságomban, s némi sértődöttségemben ostoba magyarázkodásba kezdtem.

- Én ezt nem tudhatom. A krónikák így írják... lehet, hogy dalnokok aggatták rájuk ezt a gúnynevet. Gondolom ők mindvégig maroniánnak tekintették magukat. Vagy...

Ramise kacagva leintette kotyogásomat.

- Tréfa, Elric! Tréfa! Te jó ég, veled sose szoktak viccelni?

- Inkább csak gúnyolódni...

- Jól van, no! Nem gondoltam komolyan! Gyere, siessünk. Kezd nagyon sötét lenni.

Előrébb lovagolt, de még mindig hallottam a kuncogását. Mint lágy csengettyűk éneke, visszhangzott. Felsóhajtottam, hogy lerázzam magamról ügyefogyottságomat, majd Ramise után ügettem.

A teljes éjszaka még az úton elért minket. A nyakunkba szakadt, mint egy hidegvízzel teli dézsa. Az erdőből különös neszezések, állatokra nem emlékeztető fura zajok szűrődtek. S bár korántsem volt természetes, javarészt már megszokott volt.

- Mondd csak, Ramise. Te mindig ilyen víg kedélyű vagy? Mindenre van valami tréfás riposztod?

Ramise lelassított, és a fák fénytelen lombjai felé bökött.

- Ott az erdőben lévő szörnyekkel megvívhatsz karddal, mágiával, amivel bírsz. De emitt... - bökött a város irányába. – Az ott lévő szörnyekkel csak úgy küzdhetsz, ha megőrzöd önmagad. Ha nem hagyod, hogy felzabálják a lelked.

Volt benne valami sokat sejtető, aggodalmas, és titokzatos, ahogy ezeket mondta. Minden szavát értettem, ugyanakkor olyan érzés volt, mintha hatalmas titkokat cipelne a hátán. De valahogy nem volt merszem rákérdezni. Valahogy, nem éreztem helyénvalónak.

Lassan baktattam utána. Talán mondanom kellett volna valamit. De akkor ott egyáltalán nem tudtam, mit mondhattam volna.