A Torony

12.

A Torony sötét tömege feketén magasodott az ég felé, mintha magukat a csillagokat akarta volna mohón bekebelezni. A levegő mintha nehezebbé vált volna körülötte, és úgy éreztem, mintha egy ősi, gonosz jelenlét figyelme szegeződne ránk. Mintha a Torony már várta volna a visszatérésünket.

Többször Ramise-ra sandítottam, aki aggodalmasan préselte össze az ajkait, ujjai görcsösen szorongatta a kardját.

A vállára tettem a kezem, de nem tudtam, mit mondjak. Ő rám sandított, majd vissza a Toronyra, mintha csapdát sejtett volna. A csend, mint a megfeszített húr, a környékre nehezedett, s csak a páncélunk csörgése zavarta fel.

A hatalmas kapu, ami eddig zárva volt, most tárva nyitva állt előttünk, mint valami rémítő, sikolyra nyíló száj. Áthaladtunk rajta, remélve, hogy nem a végzetünkbe sétálunk bele.

Elértük a bejárati ajtót, s egészen a csarnokig akadály nélkül eljutottunk. Ekkor hallottuk meg ismét a vermorák ismerős szárnycsattogását, mint valami szörnyű denevérraj susogását.

Solvei suttogva szólt, hogy jönnek, mire Haki különös jeleket rótt a levegőbe, ami egyetlen pillanat erejére felizzottak, majd a következő pillanatban, egy lángoló kupola ölelt körbe minket, amely a következő pillanatban betöltötte az egész csarnokot, s nem hallottunk mást, mint a vermorák szörnyű sikolyait. Kénytelenek voltunk befogni a fülünket, hogy ne süketüljünk meg, majd ekkor megperzselve hullottak alá, mint a fák levelei a hideg őszi szélben.

- Merre tovább? – kérdezte Solvei, mire Ramise a lépcsősor irányába mutatott.

Haki megállt, és az ellenkező irányba pislogott.

- Mi a helyzet az alagsorral?

Ramise-al egymásra néztünk. Az események sűrűjében, arról bizony megfeledkeztünk. Egy pillanatnyi tétovázás után, ezt be is vallottuk.

- Akkor talán ott kéne kezdenünk. Föntről elhoztátok a könyvet, a medaliont, és összecsaptatok a két különös mágussal. – összegezte Solvei. – De nem tudjuk mi várhat ránk odalenn.

Végül, mindnyájan beleegyeztünk, s a rozogának tetsző csapóajtón át, megindultunk lefelé.

A csigalépcső, amelyen haladtunk, valamiféle sötét fémből készült, amelynek érintése jéghideg és torokszorító volt, s úgy csillogott, mintha olajjal kenték volna át.

- Ha időről-időre máshol bukkan fel, hogy lehet mégis alagsora... a föld alatt? – tette föl a levegőbe a kérdést Solvei, ahogy pár lépésnyire előttünk haladt.

- Nehéz ezt megmagyarázni egy magadfajtának... - kezdte fölényeskedve Starri.

Ahogy Solvei rosszallóan hátrapillantott, a fiatal férfi kijavította magát.

- Mármint olyannak, aki nem ért a mágiához... tudod, van úgy, hogy a mágia... hogy is fogalmazzak? A mágia néha önálló életre kel, mint egy gyomnövény. Főleg ott, ahol átkok és démoni energiák járják át a helyet. Az ilyen dolgok könnyen megmételyezhetik az elméd.

Haki bőszen bólogatott.

- Barátom kicsit nyersen fogalmaz, de nagyjából helytálló.

A lépcsősor egy kör alakú kis terembe torkollott. A falakat mindenhol csontok és koponyák díszítették, amelyeken bizonyos távolságokban furcsa rúnák dísztelenkedtek, s amelyek halvány zöldes, miazmás fényt bocsátottak ki magukból, halvány derengésbe vonva az alagsort. Olyan volt, mintha mindent penész borított volna. Az elhagyatottság és kétségbeesés érzése kellemetlenül lengett körbe minket, szinte harapni lehetett a levegőben.