A Torony

6.

Az emeleten szinte részegítően váltogatták egymást a különféle helyiségek. Egyik oldalt, hosszan, penetránsszagú, hideg cellák sorakoztak, melyekben ablak helyett csak egy kivájt lyuk éktelenkedett. A padlón mocskos, nedves szalmák terültek szét, amelyeket már régen ellepett a sötét vérfoltok szaga, és a falak mentén rozsdás éjjeliedények sorakoztak, amelyeknek tartalma megkövült, de még így is émelyítő bűzt árasztott.

A csend olyan volt, mintha minden élet eltűnt volna a falak közül, de aztán halkan megroppant valami a távolban. Lehet, hogy csak egy régi csont, vagy talán egy árva patkány matatott a sarokban, de a zaj úgy hasított át a némaságon, mint egy penge.

- Az ott még a tizenkettedik nyarat se élte meg. – bökött Ramise az egyik cella irányába, ahol priccsen egy összeszáradt test feküdt. Bőre feszesen simult a csontjaira, mintha valaki kiszívta volna belőle az életet, és hátrahagyta, mint valami egy üres, aszott héjat. A szemüregei üresen meredtek rám, de a levegőben mégis ott volt valami baljós, mintha a lélek, ami egykor itt raboskodott, még mindig a cellában kísértene, s vádlón tekintene ránk... élőkre.

Továbbhaladva, szörnyű kínpadokra, alvadt vérrel borított kínzótermekre, és egymásra hajigált hullahegyekre bukkantunk. Olyan volt ez, mintha, az egész Torony, az élet ellen jött volna létre, mintegy annak ellenpólusaként. A cellákkal átellenben, különféle rítustermek voltak, ahol ismeretlen alakok végeztek szentségtelen rituálékat. A termek, a padlótól a mennyezetig különös, már-már szemfájdító szimbólumokkal volt telerajzolva, amelynek egyes pontjain feketére színezett gyertyák csonkjai dísztelenkedtek.

Végül ráleltünk valamiféle könyvtárra. Fóliánsok, kódexek, iratok és jegyzetek hevertek szerteszét, s láncokról lógó koponyákban pislákolt a beteges zöld fény, mindenféle hő és meleg nélkül.

- Ezt nézd... - suttogta önkéntelenül Ramise, egy nyitott kódex lapjaira bökve.

- Valamiféle eloldozó varázs... de nem igazán értem, csak néhány szót ismerek fel. „Minden Rémek Ura", itt az áll. Emitt pedig, „A Fenevad". Az utolsó sorokat nagyjából értem. Arról ír, hogy meg kell törni az Aigis Custodem Védőpecsétjeit. És itt a jel, amiket a kőlapokon láttunk... harminchárom. Ennyit kell feltörniük.

- A régi obeliszkek... - vágta rá Ramise. – azok lehettek a védőpecsétek...

Bólogattam.

- Igen, gyaníthatóan.

Ramise, gondolkodás nélkül felkapta a kódexet, és a hátizsákba süllyesztette.

- Később még szükségünk lehet rá. Ha más nem, keresünk valakit, aki érti is teljes egészében mi van ide írva.

Még egy utolsó pillantást vetettünk a könyvtárra, majd kiléptünk onnét, hogy folytassuk utunk a következő emeletekre. Üres, kaszárnyákra emlékeztető termekre bukkantunk, régi dohos ágyakkal, a falakon különféle fegyverzetekkel, és groteszk mintájú páncélokkal. A falakról ismeretlen mintájú faliszőnyegek lógtak, amelyek valami címerszerű formát ábrázoltak.

Egy külön emelet, egy furcsa, trónusteremre emlékeztető hely volt, ahol a padlón halvány sápadt fénnyel, fura rajzok fluoreszkáltak. A terem közepén egy bazalttrónus állt, mellette két, szoborral, amelyek kámzsát viselő alakoknak tűntek. A trónus előtt, egy zárt ládika hevert.

Ahogy közelebb araszoltunk, a termen nyugtalanító vibrálás, és hideg fuvallat suhant át, majd a szobrokról, a kő, mint valami morzsalék, lehullott, és két vörös kámzsás alak állt előttünk, feketén csillogó sarlóval a kezükben.

- Ez itt Vorthalax trónterme. – suttogták fenyegetőn. – Takarodjatok!

Egyik megemelte az ujját, s Ramise hirtelen átvágódott a termen, neki egy oszlopnak.

Kardot rántottam, s elöntött a düh. Tenyerem végighúztam a pengén, a rá csorgó vérem lángba borult.

- Végetek! – üvöltöttem, s rájuk rontottam.

Az összecsapás fájdalmas volt, és rendkívül gyors. Hiába indítottam ellenük támadást, ütéseim egy idő után mintha erőtlenek lettek volna, s a vermora által ütött seb úgy égetett, mintha izzó fémpálcát nyomtak volna a bőrömhöz.

A két alak, precízen, egymást kiegészítve támadtak, hol pengével, hol mágiával. Hiába csatlakozott Ramise, s idézett újra vakító fényt, mindössze kissé elvakította őket.

A kardommal egyikőjüket keresztüldöftem, s a ruhája lángra kapott. Fülrepesztő sikolyt hallatott, majd hatalmasat lökött rajtam, én pedig csillagokat látva a ládikára zuhantam, amely összetört a súlyom alatt. Arrébb kecmeregtem, s láttam, a ládikó romjai között egy különös, rubinnal ékesített nyakláncot, amely olyan volt, mintha egy szem lenne az ékszer közepén. A lángra kapott férfi elterült, s az égő teste, undorító bűzzel töltötte meg a levegőt.

A megmaradt alak, meglendítette karját, s a sarló átszelte a levegőt, mélyen Ramise oldalába harapva, mint egy veszett kutya. Ő hátratántorodott, én pedig, üvöltve ugrottam talpra, hogy egy pajzsrohammal ledöntsem a lábáról az ellenfelünket. Olyan jól sikerült, hogy a lendület közben is éreztem, ahogy beletaposok a lágy részekbe. A szemközti falnál végül lelassítottam és megálltam. Visszafordultam.

A férfi feltápászkodott. Csuklyája lecsúszott tar fejéről. Homlokán, egy különös, szem alakú tetoválás virított, mint egy bizarr harmadik szem. Ujjait felemelte, s testén szikrák keletkeztek, amelyektől különös, a viharok utáni friss illat töltötte meg a helyet. Villámok... - suhant át az agyamon, s abban a pillanatban tudtam, hogy végem. Lehunytam a szemem. De a fájdalom, és a halál, mégse érkezett meg.

Ahogy felnéztem, Ramise-t pillantottam meg. Két kézre markolt kardja, tövig merült a kámzsás alak mellkasában, aki élettelenül rogyott hasra. Ramise pedig, zihálva borult rá, még mindig görcsösen szorítva a fegyvert.

Nehézkesen, szédülve, oda botladoztam hozzá, s rátettem a kezem a vállára. Fintorogva pislogott rám, s óvatosan, sziszegve felemelkedett.

Rám bökött.

- Rontsunk rájuk, igaz? Nem lesz gond, igaz? Maradjunk együtt... - körbemutatott. – Hát... cseszd meg... - nekidőlt az oszlopnak, s megpróbált levegőhöz jutni, miközben kezét a sebére helyezte. Ujjai között halvány fény gyúlt, s a seb, csak egy minimálisan gyógyult. – Nincs elég erőm ehhez. – fújtatott. – Az ott mi? – mutatott a nyakláncra.

Felvettem a földről, s közelebbről szemügyre vettem. Bár első ránézésre csak egy ékszernek tűnt, de a rubin csillogása mégis kellemetlen érzést keltett bennem. Mintha az apró tükröződések tudatosan mozognának rajta, mint valami rejtett szemgolyó.

- Egy nyaklánc... de nem tudom miért őrizhették.

Ramise a fejével a zsákjára bökött, hogy tegyem a kódex mellé.

- Nem maradhatunk, Elric... a koponyák, ezek a szoborrá dermesztett mágusok... ha tovább megyünk, biztos itt halunk.

Felsóhajtottam, és végül igazat adtam neki. Azt viszont már nem mondtam, hogy milyen átkozottul lüktet a sebem.

- Menjünk vissza Trystam-ba. – mondtam, s megindultam kifelé.