A Torony

5.

Az alkony szinte úgy ütött rajtunk, hogy kicsit olyan érzésem volt, mintha nem lettünk volna rá eléggé felkészülve. Aggodalmaskodva támaszkodtam a veranda korlátjának, s a távolba pislogtam.

- Többen kellettünk volna. – mondtam. – Úgy érzem, kevesek vagyunk mi egy ilyen dologhoz.

Ramise nem szólt semmit, csak a vállamra tette a kezét, de ez minden bátorításnál, minden dicsérő szónál többet ért nekem.

Ebben a pillanatban, hatalmas robaj rázta meg a vidéket. Az erdők egyszerre rezzentek össze, mintha megrémültek volna, majd jéghideg fuvallatt söpört végig Trystam magányos utcáin.

- Itt van. – mondta Ramise, s szorosabbra húzta a hátán a pajzsát.

Bólintottam, s csendesen megindultam.

Ahogy a szél elült, s a fellegek elkúsztak a hold elől, a halovány fényben megláttuk a Tornyot.

Magas volt. Első becslésre legalább húszemeletnyi magasságba nyúlt, szélességre pedig, becsületére vált volna bármelyik öregtoronynak, mert ránézésre egy templomnál is nagyobb volt az alapterülete. A falairól már messziről látni lehetett, hogy valami obszidiánra emlékeztető, csillogó fekete kőből készült.

Megkerültük Trystam-ot, és kelet felől közelítettük meg, ahol feltételeztük a Torony hátsó részét. Szerencsénkre, gyanúnk beigazolódott. Ahogy közeledtünk felé, úgy borult ránk a Torony súlyos sötétsége. Láttuk, ahogy a kisebb madarak, gyíkok elhalnak, ahogy a torony, és fal kiszívja belőlük az életet, s mi is, mintha kicsit megöregedtünk volna. No nem szó szerint, de úgy éreztük, felszerelésünk, fegyvereink egyre nehezebbek. A gondolataink cikáztak, s többször megálltunk, hogy igyunk és felfrissüljünk.

Aztán át kellett másznunk a falon, amely nagyobb kihívásnak bizonyult, mint megküzdeni valamiféle élőholttal. Áthajítottuk a felszerelésünk javarészt, majd egymást támogatva átvergődtünk rajta.

A fal és Torony közti szakasz úgy nézett ki, mintha erdőtűz vonult volna végig rajta. A föld feketéllett, és kiszáradt. A por szinte marta a bőrünk. A hátsó bejárat, egy boltíves, barna szín ajtó volt, ami bár faajtóra emlékeztetett, érintésre sokkal inkább valamiféle csontnak véltem.

Ramise óvatosan kinyitotta, de amikor megérintette, megrázkódott.

- Undorító... - suttogta, s kitárta az ajtót, hogy beléphessek.

Odabenn egy apró kis helyiségbe jutottunk, ahol mindössze néhány polc állt, szemközt egy másik ajtóval. Így óvatosan, azt is kinyitottuk.

Az ajtó, egy hosszú folyosóra nyílt, amely, mintegy kerengő körbefutott az épületben. A fekete oszlopokon különös, torz koponyák csüngtek, amelyekben zöldessárgás fények pislákoltak, mindenféle láng nélkül, ezek adtak egyfajta sejtelmes külsőt a folyosónak.

Intettem a fejemmel, hogy induljunk el balra. Nem tudtam pontosan melyik irányba kellene indulni, de abba az irányba lehetett a Torony főbejárata is. A hátborzongató félhomály mellett, elértünk egy boltíves ajtóig, amelyen cirkalmas jelek díszelegtek, s amelynek nézésétől is elfogott minket az émelygés. Talán démoni rúnák lehettek, mert ilyennel még sosem találkoztam.

Lassan kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam. Egy hatalmas aulát pillantottam meg, amely szédítően vezetett fölfelé a magasba, s ahol egy-két emelet után, mindent elnyelt a sötétség. Kilopakodtunk. A lépcsőket, és az aulát csont-fehér oszlopok tartották, élesen elütve a kő sötét színétől. Amikor elhagytuk az első oszlopokat, bizarr jelek villantak fel rajtuk, majd éktelen kolompolás töltötte meg az aulát. Mint ezernyi harang.

- Ennyit a lopakodásról. – sóhajtottam, s kardot rántottunk.

Hamarosan, mint ezernyi szárnysuhogás, éles rikoltozással, felbukkantak a vermorák... e borzalmas koponyák, amely önállóan repkedtek, mint valami eltorzult denevér, fog-csattogtatva, és tűhegyes farkukat lóbálva rontottak ránk. A raj meglepett minket.

A levegő hirtelen megtelt egy csípős, rothadó szaggal, ami összekeveredett a csontok halk reccsenésével. A vermorák kicsapódtak a sötétségből, mintha a rémálmokból szabadultak volna ki. Az első érintésüknél az éles fájdalom villámként futott végig a karomon, szinte éreztem, ahogy a bőröm felhasad a tüskéik alatt.

Ahogy lecsaptak ránk, denevérszárnyaik suhogását dobhártyaszaggatóan visszhangzotta az aula. Kétségbeesve hadonásztunk a pengéinkkel.

- Hunyd le a szemed! – kiáltotta Ramise, s a következő pillanatban vakító fény gyúlt a kezéből, egyes vermorákat elégetve, a többit menekülésre késztetve.

Nekidőltem az egyik oszlopnak.

- Azt hittem, ez lesz a vég... ennyi bestia ellen... mintha bogarakat akarnál elkergetni. – sziszegve tapogattam a sebeim, s az azokból csorgó, zöldes váladékot. – Azt hiszem, valamiféle méreg volt a tüskéjükben.

- Érzel valamit? – nézett aggódva Ramise.

Megráztam a fejem.

- Nem. Legalábbis most biztos nem. Kicsit fáradt vagyok. Talán csak ennyi. – Sóhajtva löktem el magam a faltól. – Nézzünk szét az emeleten. Hátha találunk valamit.