A Torony

2.

Trystam városa még az éjszakában is sötétlő pontként terült el előttünk. Magas cölöpfalain üszkös, használatlan fáklyák pihentek. A gyilokjárókon egy megveszekedett lelket sem lehetett látni, a kapu pedig, vészterhesen, becsukva állt előttünk. Mintha maga a város is kiüresedett volna.

- Hol vannak az őrök?

Leszálltam a lóról, s a derékövembe akasztva a hüvelykujjam, a kapuhoz sétáltam. Két nagy vaskopogó lógott róla, oldalvást egy mini retesszel, amelyen talán éppcsak ki lehetett kukucskálni.

- Díszsort és parádét vártál? – kérdeztem szurkálódva, majd a kopogtatót a fához vertem. Tompa, de mégis a súlyos durranás töltötte be, a megülepedett csöndet, melyet, mint a port a lovak, felkavart.

- Legalábbis egy kancsó bort, és virágfüzért.

- Talán előbb járjunk utána, mi folyik itt. Mi lesz már? – dünnyögtem, s sürgetőbben vertem az ajtót a kopogtatóval.

Nagysokára nyílt a retesz, és egy rekedtes, borízű hang hallatszott, hogy kik és mik vagyunk, meg különben is, mi a fenét akarunk mi ilyen későn?

Elmagyaráztuk neki kik vagyunk, mire hirtelen nyílt is a kapu, és egy szedett-vedett posztóvértbe bújt alak nézett ránk, oldalán egy hosszúkéssel.

- Elnézésüket kérem, jöjjenek. A kápolnához nem tudnak már eljutni ilyen későn, de Trystam fogadójában, még biztos van világ. Ha egyenest mennek a főutcán, a főtéren egyből meglátják. Háromszintes épület. Trsytam egyik legnagyobb háza!

Megköszöntük a szíves útba igazítást, s megindultunk megadott irányba. Se fáklyák, se lámpások, semmi nem világított. Néhány kóbor macska korzózott az köves utcákon, de azon kívül, mintha nem is éltek volna itt.

- Hát... Gaskoriathoz képest, ez a hely, szinte kihalt. – sóhajtott Ramise.

- Gaskoriat egyetlen háztömbje nagyobb, mint ez az egész falu. – vágtam rá rögtön. – Ne is csodálkozz. Ott ni... - mutattam előre. – Ott a fogadó.

Ahogy közelebb értünk, az ablakban még ott haldoklott egy félig égett gyertya maradéka. Lángja néha rimánkodva az ablaküveghez ért, majd visszatáncolt, mintha végképp kimúlna, majd újra mozdult.

Kikötöttük a lovakat, s a recsegő, ingatag tornácon át, beléptünk.

Orrunkat megcsapta a sült hús lassan szertefoszló illata. A pipadohány füstje csípős mellékízként ülte meg a teret. A szó bennakadt, tán még levegőt se vettek, akik benn voltak. Minden tekintet ránk szegeződött. Ismerős, az ítélkezés és félelem keverékéből álló pillantások voltak.

Egy koszos kötényes férfi botladozott elő a pult mögül, gyakran hajbókolva felénk.

- Jó estét, úrnőm és uram. Üdvözlöm önöket a Megmacskásodott Lovagban! Mit hozhatok?

Már épp szóra nyitottam volna a számat, de Ramise csacsogni kezdett.

- Moara egyházának lovagjai vagyunk. Levelet kaptunk, hogy mindenféle szörnűség zajlik a környékben. Azért jöttünk, hogy fényt derítsünk ezekre, és segítsünk.

A hangulat valamivel oldottabb lett. A gyanakvó tekintetek enyhültek, s lassacskán elfogadták segítségünket.

Ibram, a csapos, leültetett minket egy külön asztalhoz, s félig kihűlt vacsorát, és nagy korsó sört szolgált fel. Letettem elé két csengő arany tallért, és elégedetten biccentettem a kiszolgálásért. A helyiek óvatosan gyűltek körénk, mintha félnének tőlünk, de néhány kedves szó, és pár kör sör után, megeredt a nyelvük, mint a folyó.

Elsőként az alkonyi tájban felbukkanó különös toronyról meséltek. Valahol a látóhatár peremén, ahol a természet és a sötétség összeolvad, egy különös, torz torony materializálódott, minden este.

Néhány merészebb lakó, és pár vadász megpróbálta e furcsa tornyot feltérképezni, de nem sikerült a közelébe jutniuk. Többüket különféle rémek ragadták el, míg néhányan elmenekültek. Abban viszont mind megegyeztek, hogy a torony, jóval a fák és a falu templomtornyánál is magasabbra nyúlt, falai pedig, ébenfekete kőből épültek. Magát a tornyot, egy külön kőfal oltalmazta, ami nagyjából három méter magas lehetett, s csak egyetlen egy, sötét szín vaskapun át, lehetett keresztüljutni rajta.

E zord torony, folyton máshol jelent meg, így ha, előző nap keleten volt, másnapra már nyugaton látták. Ám, jelenléte mindig ugyanúgy zajlott: ahol alakot öltött, a fák és a bokrok kiszáradtak, a fű kiégett, a föld pedig, terméketlenné vált. Gyorsan el is terjedt a hír, hogy egy elátkozott torony veszélyezteti a helybéliek életét.

- A kapuig sem jutottunk el. – mondta egy felkötött kezű férfi. – A sógoromat kísértem el, aki vadász. Ám, ahogy a torony közelébe értünk, a föld, mintha kiokádta volna magából az élőholtakat.

- A keze? – kérdezte Ramise.

- Hasra estem, és egy törött, üszkös ág keresztül szaladt rajta. – mondta. – Nem harci sérülés ez, kérem.

Ramise kicsit félénken rámutatott.

- Megnézhetem?

A férfi biccentett, s leoldotta a kötést a kezéről. A sérülés láthatóan csúnya volt, de még csúnyább kiégetéssel próbálkoztak.

- Látom, nehezen gyógyul. – mondta finoman Ramise.

- Fáj is, de piszkosul. De azt mondták, csak így kerülhetem el a fertőzést. – sóhajtott a fickó, miközben a fájdalomtól hunyorgott. Vett egy mély lélegzetet, és felhajtott egy kupica pálinkát.

Ramise a zsákjából mindenféle kötszert és kenőcsöt horgászott elő, amellyel alaposan átkente, majd bekötötte a sebet.

- Pár napig ne érje víz. – mondta halkan Ramise.

- Fura... ez hűsíti a kezem. – mondta a férfi furcsállva.

- Enyhíti a fájdalmat, és gyógyítja az égési sebet. Egyelőre ennyit tudtam segíteni. – mondta szemlesütve, majd visszaoldalgott az asztalunkhoz.

- Lovag és felcser. Egyre érdekesebb vagy, minél többet tudok rólad. – mosolyogtam.

A lány lemondóan legyintett felém, közben belekortyolt a sörbe.

- Nem érdem ez, Elric. Inkább átok.

Felkacagtam.

- Nem érzek benned átkot, pedig, hidd el, ha valamiben jó vagyok, az, az átkok kiszagolása!

Ramise megingatta a fejét.

- Most nem szeretnék erről beszélni.

Elhallgattam, s kicsit együgyűnek éreztem magam. Nem akartam megbántani. Ez a felismerés pedig, zavartságot okozott bennem.

Ramise felegyenesedett, s elköszönve az asztaltársaságtól, a szobájába távozott. Én pedig, néztem, mintha naplementét figyelnék. Távozását sötétség és hideg töltötte ki.

- Kiesik a szeme, lovag uram... - bökött vállba valami kapatos ifjú. – Kétségtelenül szemrevaló egy úrnő.

- Csípős nyelved már-már tapintatlanság. – vágtam rá. – Úgy hiszem, én is aludni térek, s holnap meglátogatom a templomot. Vigyázzanak magukra. – ezzel otthagytam Ibramot, a részeg ifjút, a sérült férfit, és jó néhány vénembert.