A Torony

9.

Ismét azon az átokvert szigeten találtam magam. Körös-körül, mint tajtékzó őselem, lüktetett és hullámzott a tenger. A Gigantikus filagória körül pedig, vállra nehezedő sötétség ült. Alig lehetett látni. Csak Solana gyenge hangját hallottam. Solana... aki az aranyfürtjeivel csiklandozta a nyakam. Aki ragyogó kék szemével, a legféltettebb titkom is kiolvasta a tekintetemből.

Hirtelen a sötétség odébb húzódott, s ott volt ő. Solana egy padon ücsörgött, a haját fésülte, s szíven ütött az emlék valódisága. Látomást és kísértetet kiáltottam volna, de csak némán tátogtam, mint egy partra vetett hal. Hirtelen, a semmiből megjelentek a fegyvernökök... röhögtek... ebbe a nőbe vagy szerelmes? – hullámzott végig a kérdés. Fogdosták, földre lökték. Oda akartam szaladni, de kezeimet lefogták. Hiába rángattam. Leteperték. A combjába térdeltek, s ruháját szétszaggatták. – Megelőzzük, nehogy egy ilyen förtelem, mint te, gyermeket nemzhessen egy ilyen lánynak! – vigyorogtak. – Holdszülötteknek nem kéne szaporodni!

A tér és idő hullámzani kezdett. Eltorzult és elfolyt, mint a festék az eső után. Hirtelen hideg szél vágott az arcomba, s Gaskoriat magas falain találtam magam. A távolban hófödte vadont láttam, míg a gyilokjárón Solana pityergett. Egy semmi kis selyemruhában volt, amelyet cibált és ráncigált a hideg téli szél. Ujjai a tenyerébe vájtak, s vér serkent ki. Elric... - suttogta kétségbeesetten, s a következő pillanatban a szédítő mélység magához szólította. Eltűnt a sötétségben. Elnyelte a semmi.

A világ körülöttem rothadni és pusztulni kezdett. A kő elmállott, az emberek elrothadtak, a növények kiszáradtak, nem maradt semmi, csak a lelkemig hatoló, perzselő, száraz szél... égetett. Végigjárta testem minden porcikáját, a vállamból kiindulva, egészen az agyamig. Legszívesebben kitéptem volna és messzire dobtam volna... üvöltöttem és jajongtam, de hangomat elnyelte a homály. Végül, idegenként bolyongtam nekropoliszokban, és nagyvárosokban egyaránt. Kivetett magából a világ, s nem találtam helyemet. Míg nem... apróka fénysugár. Mi lehet? Gyertyafény? Ablak talán?

Megindultam, mint valamiálmatag, bágyadt beteg, kúszva-mászva a fény után. Tovább – a hang különöscsengettyűként kiáltott végig a semmin. Reményteli volt, és üdvös. Egy vágyottjövő. – Tovább, tovább! – kiáltotta a jövőm. S remegve, fájdalmasan mászvahaladtam a fény felé. Miközben a körülöttem uralkodó sötétséget megtöltötteezer emlék jajszava és minden felém dobott megjegyzés.