A Torony

13.

A helyiség a maga nemében hatalmas volt. A túlsó vége a homályba veszett, de szélei között is legalább harminc-negyven méter lehetett. Oszlopok helyett, boltíves mennyezet tartotta a falakat, amelyeken különös, már-már hátborzongató festmények éktelenkedtek. Mintha csak egy ablakot láttunk volna a démoni síkok apró szegletére.

A terem közepén, hatalmas, vörös bársonnyal bélelt trón állt, amelyet oly' simára csiszolt obszidiánból készítettek, hogy szinte tükröződni láttuk benne magunkat. Haki egy pillanatra úgy vélte, nem is e világi kőből faragták.

A trónuson különös alak ült. Meglehetett nagyjából két méter magas. Testét régi, kopott fásli takarta, mint valami elfeledett múmiának. Kezein éjfekete kesztyűk, válláról csuklyás fekete köpeny lógott, le egészen a trón lábáig. Arcát, egyetlen groteszk maszk takarta el. A sápatag gyolcstól eltérően a maszk éjfekete volt, különös, aranysárga mintázatokkal, amelyek mintha folyamatosan változtatták volna alakjukat. A szem nyílása alól, különös, zöldes fény izzott fel, s mintha betegesen párolgott volna ki a maszk alól, mint valami haldokló gyertyafény.

Könnyed, olajos mozdulattal állt fel a trónról, mégis ennek ellentmondva, furcsa fémes csikorgás hallatszott a fáslik alól.

- Van valami nálatok, ami nem hozzátok tartozik. – szólalt meg. Hangja hátborzongatóan könnyed volt, annak ellenére, hogy valami túlvilági, elmét szétfeszítő hangot vártam tőle.

Haki volt a legbátrabb közülünk. Átfurakodott közöttünk, s az alak elé lépett.

- Én Haki vagyok, a Fekete Kabátos mágusok közül! Te ki vagy? – emelte fel a hangját.

A múmiaszerű alak nevetése visszapattant a falakról, visszhangzott a fejünkben, s a szívünkig hatolt. Megmagyarázhatatlan hatalmat, és fenyegetést éreztem benne.

- Thanoriel vagyok, Al Kalay't Boszorkánykirálya, Lord Vorthalax Hetedik Avatárja. A Cohors Tenebri Priorja, és a Fenevad főpapja. – válaszolt, olyan természetességgel, ahogy ott állt előttünk. – Beléptetek a tornyomba, a lakóhelyemre, és olyan dolgokat vittetek el, ami nem a tiétek! Adjátok vissza, s megkíméllek titeket!

Egy emberként ellenszegültünk a lénynek, s félkörbe álltunk, hogy bármelyik pillanatban lecsaphassunk rá. Ám terveink füstté váltak, s szertefoszlottak, egyetlen secundum alatt.

- Ismerem mindnyájatok titkait. – felénk emelte a kezét. – Bűnhődjetek. – nevetett...

A semmiből Solana alakja bontakozott ki. Ruhája tépett volt, teste püffedt a tengervíztől, bőre és húsa megtépázva a tenger halaitól... vádlón mutatott rám, s szívemig éreztem a gyűlöletét.

Hagytad, hogy megöljenek. – suttogta. – Hagytad, hogy erőszakot tegyenek rajtam. És sose tettél értem igazságot. Elbújtál, mint egy kiskutya. Te gyáva!

Szavai izzó görgetegként taglóztak le, s a földre csuklottam. Ott állt fölöttem, bosszúvágytól szomjazó torz vigyorral.

Érintése szinte égette az arcbőröm. Próbáltam a többiekre fókuszálni, de olybá tűnt, ők is a saját lidérceikkel küzdenek. Tétova tekintetem ismét Solana meggyötört és szörnyű alakjára tévedt.

Hiába bújsz páncél és kard mögé, Elric! Egy gyáva féreg maradsz! Hagytál meghalni! Hagytad, hogy inkább a vízbe fúljak, semmint kiállj értem!

Hebegtem és habogtam. Az emlékek özönvízként töltötték meg az elmémet. Újra ott voltam a kis szigeten, újra ott a szentélynél. Újra egy kis növendék, egy mitugrász kis fegyvernök voltam. Láttam a többieket, ahol Solana-t lökdösik, majd ráfeszítik az oltárra. Láttam a kioldódó nadrágszíjakat, majd mintha valaki felröhögött volna.