A Torony

3.

A szobám kicsiny volt, sötét és nyirkos, de a célnak megfelelt. Sose kaptam ennél több kényelmet, így a halkan nyikorgó spaletták, a haldokló gyertyafény, és az ágyra hajított pokróc pont elég volt. Még egy kicsit leültem az asztal mellé, meginni a maradék sörömet, s közben múltam mély vermeibe merülve merengtem.

A nyakamban lógó Moara szimbólum, egyelőre elaltatta a helyiek bizalmatlanságát, de a lelkem mélyén tudtam, hogy kibeszélnek. Egy kese hajú férfi, akinek egyik szeme kék, a másik vörös. Akinek túl halovány bőrén kilátszik minden ér, minden véna. Gyerekként is állandó téma volt a külsőm, de ott még, semmi nem védett meg. Nem volt pajzs, ami felfogta volna a felém hajított köveket. Nem volt kard, ami hárította volna a botokat, s nem volt szavam sem, amellyel védekezhettem volna.

Egy fejcsóválással elhessegettem a rossz gondolatokat. Az ablakhoz sétáltam, kitártam, s szemeimmel a távoli tornyot kerestem.

Ott volt. Vészjóslón, rossz ómenként, egy erdősáv mögött. Hátborzongató mivoltát fokozta, hogy a holdvilág ellenére, nem vetett árnyékot. Mintha csak egy illúzió lett volna. Fel is merült bennem, hogy amit látok, az valóság-e, vagy csak káprázat?

Miféle alakok lakhatják? Miért itt és miért most? Ahogy ezeken méláztam, csak egyre több kérdés merült fel bennem. Így inkább visszamásztam az ágyamba, s megpróbáltam az álmok kusza tengerére hajózni. E recsegő hajóval, a tajtékzó tengeren, egy különös szigetre vitt...

Álmomban meredek sziklaszirteket láttam. A sötétlő szigetekből, mint egy halott sápadt ujjai, meredtek felfelé. Az ösvény, ami a parttól fölfelé kanyargott, mint egy elhajított, magányos fátyol, virított.

Elindultam fölfelé. Ruhámat tépte a szél, s a jéghideg esőcseppek pengeként hasítottak az arcomba. Odafönn nem volt más, csak egy ében filagória. Ott magasodott a sziget fölé, mint valami gigantikus mementó, valami ősi szörnyűségről. Ahogy néztem ezt az ormótlan építményt, Solana alakja jelent meg mellettem. Ugyanazt a fehér hálóruhát viselte, mint akkor éjjel. De sem vérfolt, sem seb nem csúfította.

- Itt vannak. – mondta.

- Mi? Kik? Kik vannak itt? – kérdeztem. De válasz helyett megragadta a vállam, ujjai a húsomba vájtak, s a képembe üvöltötte: ITT VANNAK!

Rémülten felriadtam.

Fölöttem Ramise tornyosult, aggódó tekintettel meredt rám.

- Itt vannak, Elric! – mondta. – Jól vagy? Szörnyen festesz.

Megráztam a fejem.

- Ne aggódj, mindig így festek.

Gyorsan feltápászkodtam, s ráncba szedtem magam, miközben kértem Ramise-t, hogy mesélje el, mi történt.

Már majdnem mindenki nyugodni tért, amikor a fogadó ajtaja beszakadt, s torz humanoidok rontottak rá, a még benn maradt pár emberre. A torz emberalakok bőre éjfekete, s oly' repedt volt, mintha most készülne valami tisztátalan dolog kibuggyanni belőlük. Ujjaik végén vaskos, kitinszerű karmok csillogtak, amelyek úgy hasították a deszkaasztalt, mintha csak egy sajttömb lett volna.

Amint a derékszíjam felkerült, lerohantunk.

Négy ilyen istentelen lény ácsorgott a fogadórészben. Bár ruhát nem lehetett rajtuk látni, nem lehetett volna megmondani róluk, hogy férfiak vagy nők voltak valaha. Mintha csak agyagfigurák lettek volna. Lábaikból, mint a füst, az árnyak úgy imbolyogtak elő.

- Mik ezek? – dünnyögtem magam előtt, de választ nem várva, támadáshoz rántottam a kardom.

Ledübörögtem a lépcsőn, s elrugaszkodva próbáltam minél irtózatosabb csapást bevinni az egyiknek. Éreztem, ahogy a penge eltalálja, egy pillanatra, mintha elakadt volna, majd a penge átsiklott a koponyáján. A találat helyén a sebekből sötét kacsok nyúltak ki egymás felé, s bizarrul összefonódva, bezárták a hatalmas sebet, amelyet ütöttem rajta.

Oldalra néztem Ramise-ra, aki pusztán csak elrobogott mellettem, hogy a földön fekvő, vérző falusit megvédhesse, egy végzetes csapástól. Visszafordultam a lény felé, amely pont támadásra emelte karmait. Az utolsó pillanatban hajoltam el. Megmenekülve attól, hogy feltépjék a torkom.

Újra és újra összecsaptunk, de úgy tűnt, hasztalan minden ejtett seb, és vágás, mert rendre összeforrt.

- Mi a fenét csináljunk? – kérdezte Ramise az oldalamhoz hátrálva. – Az a falusi nem bírja soká. Elvérzik.

Hirtelen ötlettől vezérelve felökleltem az előttem állót, és kirobogtam az utcára, reménykedve, hogy követni fognak. A felöklelt lény, csörtetve áttört az ablakon, hogy üldözőbe vegyen.

Bátorságom és önelégültségem a magasba szökkent így, hogy senki nem volt körülöttem.

- Hallottál már a holdszülöttekről, rohadék? – tettem fel a költői kérdést, a pengémet pedig, végighúztam a tenyeremen. Piszkosul fájt, de a fájdalom, és a kiserkenő vér, titkos hatalmat rejtegetett, amit nem szerettem mutogatni mások előtt.

A vérem, rácsorgott a pengére, az pedig, rögvest tüzet fogott, s izzó lángnyelvek jelentek meg rajta. Átkozott örökségem, apró előnye.

Lendületet vettem, és újra támadtam. És újra és újra. Nem hagyhattam, hogy támadásba lendüljön. Végül, áttörtem a védelmén, az izzó pengém pedig, keresztülszaladt a testén. A szörnyeteg ekkor üvöltött fel, hátborzongató hangon. Mintha haldokló kutyák vonítása lett volna. Elhátrált tőlem, s láttam, a seb nem gyógyul be. Szinte örömmel vetettem magam újabb támadásba, időt sem hagyva ellenfelemnek. Újabb és újabb sebeket ütöttem rajta, míg végül a lobogó kardom átszaladt a koponyán, a förtelem pedig, összecsuklott.

De a többi nem jött elő, és rádöbbentem, Ramise egyedül maradt.

Berobogtam hát, az épületbe, s láttam, amint Ramise keresztül esik az asztalon, és a székeken. Elviharzottam mellette, s egy lendületes csapással, kettészeltem az ellenfelet, majd a megmaradt utolsóra szegeztem a tekintetem. Ekkor a lény teste fortyogni kezdett, mint valami életre kelt kátrány, s további kezek nőttek a testéből. Ekkor láttam először hatalmas, éhes szájat nyílni rajta. Ám az sem a fején nyílt, ahol annak lennie kellett volna, hanem éjfekete hasán. Olyan sötét és hatalmas szájat láttam, ami ellentmondott a lény méreteinek. Mintha a száj, egy másik dimenzióhoz tartozott volna.

Hátratántorodtam rémületemben, a kardot elejtettem, az pedig, kihunyt, s egyszerű hideg acélként koppant a padlón. Legnagyobb meglepetésemre, Ibram ugrott elő. Egyik kezében flaskával, másikban fáklyával. A flaskát az eltorzult lényhez vágta, a fáklyát pedig, a förtelem pofájába nyomta.

A lény torkából földöntúli sikoly tört fel, majd folyamatosan hullámzó, és változó testtel kiviharzott, s elmenekült.

A környék elcsendesedett, én pedig a földre rogytam. Ramise is kikecmergett a törmelék alól, majd halkan sikkantva egyet, a sérült falusihoz rohant.

- Nem sikerült megvédenem! – hadarta nekem a férfi fölé hajolva.

- Meg tudod menteni? – kérdeztem, miközben én is talpra álltam.

Ramise elgondolkodott egy picit, rám pillantott és biccentett.

- Azt hiszem.

Kezeit a vérző férfi mellkasára helyezte, szemeit lehunyta, s egy pillanattal később, vakító fény töltötte be a helyet. Olyan volt, mint egy kora reggeli, nyári napsütés. Talán még a madarak csivitelését is hallani véltem. Végül a fény, visszahúzódott Ramise tenyerébe, mintegy összesűrűsödött, s a férfi testébe ivódott. Sérülései, szemmel látható sebességgel begyógyultak, Ramise pedig, görcsös fájdalmak közepette eldőlt a padlón.

Odasiettem, és a térdemre fektettem. De nem tudtam miként segíthetnék neki.

Ibram is csak értetlenül állt, kezeit a feje tetején felejtve. Végül, amikor Ramise fájdalmai elmúltak, s észhez tért, felült.

- Kérlek, erről senkinek ne beszéljetek!

Ibram ekkor mozdult csak meg, s jó csapos módjára, mindenkinek töltött egy kupica pálinkát.

- Kisasszony, ma este itt csoda történt, semmi más. – zárta rövidre a történetet és ledöntötte a torkán az italt.

Mi pedig, ebben maradtunk,s miután ágyba fektettük az ájult falusit, mi is csendesen nyugovóra tértünk.