A Torony

4.

- Erről azért beszélnünk kellene. – mondtam hosszas csend után, másnap, ahogy a kápolna felé tartottunk.

Ramise felhúzta az orrát, és a távolt fürkészte, hogy ne kelljen rám néznie.

- Azt hiszem... van bennem valamiféle... isteni kegy... egy ajándék. Legalábbis annak kellene lennie.

- Nem az? Embereket tudsz gyógyítani... amióta az Ősiek elsöpörték a többi istent, a papjaink képtelenek a szakrális varázslatokhoz hozzáférni. Vagyis több generáció óta nincs megfelelő gyógyító varázslat! Erre te...! Ez szerintem mesés!

Ramise haragosan megcsóválta fejét.

- Én is azt hittem. Moara papjai is azt hitték, akik gyakran meglátogattak. Különlegesnek éreztem magam.

- És aztán?

Ramise összepréselte az ajkait. Talán a sírást akarta elfojtani, és én egyszerre akartam tudni az igazat, és megvigasztalni őt.

- Vége lett. A gyógyítás ára, hogy elszenvedem a sérültek kínjait. Van amikor csak pár pillanat, van amikor órákon át gyötör a fájdalom. Nincsenek sebek, nincs fizikai nyom... csak a fájdalom.

- Sajnálom... - mondtam, de rettentő ostobán hangzott, ahogy kimondtam.

- Találkoztam egy Felvigyázóval. Hadonionnak hívták. Azt állította, a fájdalom Moara büntetése, mert a gyógyítás valójában csak egy ördögi megnyilvánulás, és mint olyan, eredendően gonosz.

Megráztam a fejem.

- Ezt hogy? De hát, láttam. Megmentetted! Hogy lehetne ez gonosz?

Egy pillanatra összegörnyedt. Elgyötörtnek, összetörtnek, és rettentő öregnek tűnt, egy halvány pillanatig. Utána vett egy mély sóhajt, s mint aki mindent lerázott magáról, derűs mosollyal nézett rám.

- Hagyjuk! Régen volt! Már nem számít! Derítsük ki, mi a fene folyik itt... - ezzel előre lovagolt.

- Ahogy óhajtod... napsugaram... - mondtam lágy pimaszsággal, s utána indultam én is.

A kápolna, Trystam túlsó végében állt, egy meredek dombon. Körötte, fenyők sorjáztak, mintegy védműként, a kápolna harangtornya pedig, magasan a város fölé nyúlt. Vész esetén innét könnyen beláthatták a környéket, és megkongathatták a harangot.

Falai vaskosak voltak, az ablakok pedig, magasan helyezkedtek el, keskeny boltíves formában. Az ajtó most tárva nyitva állt, mintha semmiféle veszély nem lenne.

Az apát, szívélyesen fogadott, s rögvest körbe is vezetett minket. Keze alá még három másik szerzetes tartozott, akik a templom mindennapi ügyeit vitték. Takarítottak, főztek, előkészítették a napi imákat, és rendben tartották az apát holmijait.

- Manapság vészterhes időket élünk. – sajnálkozott. – Az egyik raktárat kipakoltuk, és átrendeztük ispotállyá.

Ramise felhúzta a szemöldökét.

- Olyan sok a sérült?

- Az utóbbi napokban megszaporodtak. A torony felől érkező rémségek már a falut is megközelítették. Tanyákba törtek be, állatokat zabáltak föl, vagy a falusiakat támadták meg. Talán csak a szerencsének köszönhető, hogy még senki nem halt meg.

- Gondolom ezért is kért segítséget. – mondtam.

Az apát bólogatott.

Bevezetett az irodájába minket, hellyel kínált, majd lassan elmagyarázta, miféle helyzetbe csöppentünk, ahogy Trystam falai közé értünk.