A Torony

14.

Még jóval távolabb is lehetett érezni a föld remegését, bár sokkal gyengébben. Ott, ahol a Torony állt, most hatalmas füst és tűzoszlopok törtek ki, olvadt kődarabokat okádva magukból, mintha maga a föld se viselné el ennek az átkozott építménynek a létezését. Hosszú idő kellett, de a szörnyűséges épület végül, magába roskadt, s csak egy üszkös, füstölgő kupa lett belőle.

Egy régi tölgyfának vetettük a hátunk, s zihálva próbáltunk levegő után kapkodni.

- Túlélhette ezt valaki? – kérdezte Ramise, mire én megráztam a fejem. Elképzelhetetlennek tartottam.

Ramise lassan hozzám hajolt, és ujjai közül halvány, meleg fény áradt, mint a hajnal első sugarai a sötétség amelyek áttörik a sötétséget. A fájdalom egy része lassan elillant, ahogy a sebem összeforrt, de láttam az arcán a kimerültség jegyeit.

– Ne... hagyd abba! – tiltakoztam gyengén, de ő folytatta.

A következő pillanatban megtántorodott, és a fa törzsének esett. Teste reszketett, mintha minden fájdalmam most az ő vállát nyomta volna. Óvatosan átkaroltam.

– Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg – suttogtam.

Ramise csak megrázta a fejét, és remegve suttogta: – Csak... ne halj meg... még ne.

Gyengéden magamhoz húztam Ramise-t, érezve, ahogy remegő teste az enyémhez simul.

– Mondanom kell valamit – kezdtem, de a szavak nehezen jöttek.
Ramise félig lehunyt szemmel, eszméletének határán bágyadtan rám nézett. A szavak a torkomon akadtak.

Szeretlek. – gondoltam, de nem mertem kimondani.

Felsóhajtottam, és a fortyogó lávába süllyedő toronyra néztem.

– Máskor jobban hallgatok rád – mondtam végül, szinte bocsánatkérően.

A bokrok között egy árnyalak derengett, mintha a füstből és a fényből szőtték volna. Solana áttetsző szeme rám meredt, ajkai alig mozdultak, amikor megszólalt: gyáva.

És tudtam, hogy igaza van.