Nem Vagyok A Tulajdonod - Az Orosz Don 1.

22.rész

Aznap este sok időt töltök a sminkeléssel és a hajammal. Végül felhúzom a cipzárt a piros, magas nyakú, földig érő ruhám, és megnézem magam a tükörben. A hajam feltűzve és elbűvölő csepp alakú fülbevalókat viselek. Molly nagyszerű munkát végzett.
  Jól nézek ki.
  Zane elvisz engem egy élő koncertre, hogy lássam Yo-Yo Mat. Nem tudom, hogy fogom-e élvezni az előadást, mert nem vagyok igazán odáig, a klasszikus zenéért. Ráadásul, az egyetlen ok, amiért tudom, Yo-Yo Ma létezik, mert egyszer volt egy nagyratörő barátom, akinek Bach-Cselló szólója (Bach-G-dúr, csellószvit prelúdium) volt a csengőhangja a telefonján. Eleinte unalmasnak tűnt, de egy idő után elkezdtem kedvelni.
  Jövök lefelé a lépcsőn, és Zane már az aljánál vár. Szexi és hihetetlenül jóképű a fekete szmokingban. Tekintete fogva tartja az enyémet, és nem ereszti. Elérem az utolsó előtti lépcsőfokot és megállok közvetlenül előtte.

- Minden nap, egyre szebb és szebb leszel - mondja csendesen.

Érzem, hogy az örömtől megremegek, miközben válaszolok.

- Én is ugyanezt akartam mondani.

Mosolyog.

- Tulajdonképpen, - vallom be - nem sokat tudok a klasszikus zenéről. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy élvezni fogom a mai estét.

Megsimogatja arcomat a kézfejével.

- Minden zene szép és jó, de a klasszikus zene a lélek eledele, Dahlia.

A szemeim tágra nyílnak. Nincs semmi, amit mondhatnék egy ilyen mélyreható kijelentésre egy olyan embertől, aki nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a lehető legkevesebbet fedje fel magáról.

A terem hatalmas és magas, férfiakkal és karcsú nőkkel van tele. Követjük Noaht fel a kanyargós lépcsőkön. Noah ajtót nyit, és belépek egy páholyba. Csak két szék van bent.

- Szeretnél egy italt, mielőtt a koncert elkezdődik? - kérdezi Zane.

Megrázom a fejem, és leülök a székre, melyet Noah tart nekem. Miután mindketten helyet foglaltunk, Noah kimegy, feltehetően azért, hogy az ajtó előtt várjon.
  Kíváncsian körülnézek. Ha egyedül jöttem volna, a lenti emberekhez, egy másik páholyban vagy az összegyűlt tömegnél, egy mogyorónyi galériában kellett volna ülnöm. A színpad üres, és a háttér matt fekete.
  Aztán csend ereszkedik az emberekre. A fények elhalványulnak a színházban, és a zenekari árok finoman világítani kezd. A zenészek már halványan láthatóak. Végül, Yo-Yo Ma érkezik a színpadra. Egy kicsi, szemüveges, jellegtelen japán férfi, aki egy csellót hoz magával, ami majdnem akkora, mint ő maga.
Udvariasan meghajol a közönség felé. A közönség lelkesen tapsol és a zenekar tiszteletteljesen feláll.
  Yo-Yo Ma helyet foglal.
Van néhány másodperc csend, ahogy a zenészek készülődni kezdenek. Ebben a várakozó csendben, a karmester mozgatni kezdi a kezét, és az első kísértő hangjegyek töltik meg a levegőt. Azonnal rájövök, hogy nem csak ismerem a zenedarabot, hanem valójában szeretem. Ez Sayuri Témája a filmből, „Egy Gésa Emlékiratai”. Zane-hez fordulok, hogy mondjam neki és meglepetésemben megdermedek.
  Zane előre hajol, arca feszült, mintha nem csak hallgatná a zenét, de minden pórusa magába inná. Szinte tapintható benne. A klasszikus zene eledel a léleknek.
  Visszafordulok a színpadhoz, és próbálom felülmúlni őt. Próbálom én is élvezni ezt a fajta zenét és ezt a fajta intenzitást. Egy idő után rájöttem, hogy a klasszikus zene felkavar engem, a másik zene viszont nem. Más zene arra késztet, hogy mozgassam a testem, de ettől a zenétől a lelkem szárnyal. Olyannyira érzem, mintha magasan lebegve hagynám el a hangversenytermet.
  Ezután Zane elvisz egy csendes étterembe. Jól ismerik őt itt, és egy asztalhoz vezetnek minket, ami egy félreeső sarokban van fenntartva számunkra.

- Ez gyönyörű volt - mondom Zane-nek.

- Jó. Örülök, hogy élvezted - mondja, de sugárzik belőle valami távoli. A további beszélgetésünk egyformán mesterkélt és furcsa.

- Minden rendben? - Kérdezem.

- Igen, csak belemélyedtem a munkába. Ha befejezted mennünk kell - mondja.

Alig beszél a kocsiban, és amikor visszaérünk Zane hozzám fordul a folyosón .

- Feküdj le és ne várj rám. Van egy csomó munka, amit be kell pótolnom.

- Rendben, jó éjszakát - mondom.

Mielőtt egy jó éjt csókot adhatnék, elfordul, és  nagy léptekkel megindul az irodája felé. Leverten és zavaros érzelmekkel megyek fel a lépcsőn. Egy szinttel feljebb átveszem a hálóruhámat és lemegyek a hálószobájába az első emeletre. Az éjjeli lámpák fel vannak kapcsolva, és a szobalány felhajtotta az ágyneműt éjszakára. Az én oldalamra fekszek le az ágyon és bámulom a plafont. Legalább egy órát fekszem ott, amíg végül elalszom.

Hirtelen felébredek, miközben hidegnek és nyugtalannak érzem magam. Ennek az álomnak kellett lennie, de nem emlékszem rá. Azonnal elfordítom a fejem, de Zane nincs ott. Még nem jött az ágyba.
  Felülök, és hallgatom a csendes házat. Semmi. Kiszállok az ágyból, magamra kapom a fürdőköpenyemet, és az ajtóhoz megyek. Kinyitom, és hallgatózok. Semmi. Végig sétálok a folyosón, a lépcső tetejéhez.
Megállok a korlátnál, és lenézek az előszobába. Teljesen sötét, de egy zene halk hangját hallom.
  A papucsaim csendesek a márványon, ahogy lemegyek a lépcsőn, és a zenehangok felé sétálok. A kis szalon felől jön, amit még soha nem láttam, hogy valaki használt volna. Az, amelyikben a hangversenyzongora van.
  A zene most hangosabb lett. Valaki játszik a zongorán.
  Közelebb megyek az ajtóhoz, és kezemet a kilincsre teszem, de valamilyen bizarr oknál fogva félek kinyitni az ajtót. Kékszakáll feleségének érzek magam. Olyan, mintha lenne valami nagy titok az ajtó mögött. Elrántom a kezemet, és hátra lépek. Kezem a mellkasomhoz kapom, ahol a szívem olyan hevesen ver, hogy érzem lüktetni a bordáim mögött. Nem kell bemennem. De kell Dahlia.
Mindenről tudni akarsz, ami odabent van.
  Remegő ujjakkal nyúlok a kilincshez, nagyon halkan lenyomom, az ajtót lassan kinyitom....és hirtelen kifújom a levegőt.
  Az egész szoba vibrál a zenétől. Ostromolja a vastag falakat és hullámokban ér el hozzám. Zane még mindig a szmokingjában van és zongorázik. Földbe gyökerezett lábbal, döbbenten bámulok rá. Háttal van nekem, látom a feszültséget izmos nyakában és vállaiban, hogy teljesen belefeledkezett a zenéjébe. Az egész teste imbolyog, valósággal vibrál az energiától. Olyan, mint egy megszállott!
  Megfagyok.
  Annyira nem ismerem ezt az embert. Olyan nagyon nem.
  Azt hittem, hogy hideg és érzéketlen. Most igazán látom őt. Még soha nem hallottam így senkit zenélni. Mintha a lelkéből áradna. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hihetetlenül tehetséges. Egy hangot sem adok ki. Nem hiszem, hogy hangosan lélegeznék, és mégis...
  Megáll az ütem közepén.
  A csend fülsiketítő. Hallom a saját szívverésemet.
  Lassan elfordítja a fejét, és rám néz. Tekintetünk találkozik. Annyira ellenséges, olyan barátságtalan, és annyira dühös, hogy egy lépést hátrálok döbbenetemben.

- Mit akarsz? - Kérdezi halkan, hangjából valósággal árad a jeges fenyegetés, szinte érzem a véremet megdermedni.

- Semmit - súgom hátrálva, és könnyek szöknek a szemembe.

Valahol mélyen bennem megértem. Láttam valamit, amit nem kellett volna. Megfordulok, és elkezdek futni. Felrohanok a lépcsőkön a hálószobánkba. Becsukom az ajtót és lihegve, háttal neki dőlök. Azután leveszem a köntösöm, és ráülök az ágyra. Az ajtó hirtelen kivágódik és Zane ott van. Ijedtemben, majdnem kiugrom a bőrömből, felpattanok. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem tudom miért kéne. Nem mond semmit.