A maffia angyala

~16~

– Catherine! Kincsem! Készülődj lassan, mert megyünk Victor nagypapiékhoz – szólt be anya a szobámba.

– Oké – sóhajtottam a fésülködő asztalomnál – A te szüleidhez miért nem megyünk sosem? – tettem fel az ártatlan kérdést.

Anya egy pillanatra némán elkomolyodott, majd szomorúan odasétált hozzám.

– Az én szüleim nem jó emberek, kicsim – felelte halkan – Nem való egy gyerek a közelükbe.

– De még Moore nagyinak sem? Victor nagypapi is egy kicsit mogorvább, mint a mami.

– Moore nagyi nagyon beteg. Egyáltalán nem tudna odafigyelni rád. A papa meg, hát azt inkább hagyjuk is. A mesék rossz fiúja. Amúgy miért kérded? Nem érzed jól magad a nagypapiéknál?

– De, csak annyira uncsik.

– Nincs olyan, hogy "uncsi". Hozzáállás kérdése, szívem. Képzeld, a te szobád is kezdetben lehangolóan szürke színű volt, viszont láthatod, hogy apával átfestettük, tele lett színekkel, és most nagyon szereted. Ugye? Próbáld meg a nagyiék napját is egy kicsit színesebbé tenni. Meglátod, úgy nem fogsz unatkozni.

– Persze – forgattam a szemeimet – A múltkor fogtam egy békát, majd Victor nagypapi fotelére tettem. Nem igazán örült neki, amikor le akart ülni.

– Természetesen nem erre gondoltam, Catherine. Azonban jobb lesz, ha csipkedjük magunkat, mert le fogom késni az edzésemet.

Fájó szívvel gondoltam vissza minden egyes régi emlékemre, ami az anyámmal volt kapcsolatos. Az egyik ilyen töprengésem közben lettem figyelmes arra, hogy Lili a kórház várótermében ült a csomagjaival együtt. Csak a legrosszabbra tudtam gondolni, az pedig még annál is jobban fájt, hogy itt hagyott volna engem egy szó nélkül. Szorongva odaléptem hozzá.

– Gondolom, megvan az eredmény, amitől elégedett vagy – vetettem oda neki.

– Ne haragudj, hogy nem szóltam róla – vágott bűnbánó arcot a barátnőm – Annyi gondod volt mostanában. Nem akartalak még ezzel is terhelni. Úgy is elmegyek az apámmal.

– Kész agyrém – mosolyogtam kínomban.

– Legalább van kihez tartoznom.

– Hát tudod, ha az én apám meghalt volna, és valamilyen csoda folytán előkerülne az anyám, akkor sem maradnék vele, ha kötelező lenne.

– Ismerjük a sztoridat, Catherine. Nincs messze tőled.

Kibaszottul dühös voltam Richardra. Ezt az érzést akkor sem tudtam elrejteni, amikor végre megjelent az épületben. A birtokában voltam egy olyan titkának, amit most jól a szemére hányhattam.

– A teszt eredménye pozitív lett – mondta a férfi egy szolgálatban lévő nővérnek – Igaz, hogy el kell intézni még pár fontos papírt, viszont örömmel jelenthetem ki, hogy Elizabeth mától az én szárnyaim alá kerül. Pláne, hogy a nevemen van a kislány.

– Gratulálok, Mr. Grey! – helyeselte a nő – Reméljük, jó helyen lesz ez a kis tünemény.

– Hogyne! – motyogtam magamban a háttérből.

– Cath! – szólított meg vidáman Richard – Hogy van a kis barátunk? Lekerült már az intenzívről?

– Neked ezt jobban kéne tudnod, nem Grey? Azt hittem, az őszinte testvéri kötelék mindennél erősebb.

– Ezzel mire akarsz célozni? – komorodott el a férfi arca.

– Pontosan arra, amit mondtam. Hiszen testvérek vagytok, nem? – kérdeztem jó hangosan – Az intenzívre is csak így engedtek fel téged.