A maffia angyala

~15~

– Na hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – érdeklődött Dr. Miller, amikor észrevette, hogy ébredezni kezdtem.

– Eléggé szarul – válaszoltam röviden.

– Miss Diamond. Fogalmam sincs, mit kéne tennem a maga ügyében. Akarva-akaratlanul, folyton problémába keveredik. A recepciós említette, hogy úgy látta, mintha bántotta volna magát az egyik látogatónk. Ezt bizonyítja a nyakán éktelenkedő piros folt. Így van?

– Ha kicsit jobban utána járnának, hogy mégis milyen embereket engednek be a kórházi ajtón, akkor nem történnének ilyesmi dolgok.

– Nem áll hatáskörünkben mások személyazonosságát firtatni. Magának meg nem lett volna szabad Mr. Fox szobájában lennie, amikor ott találtuk. Nézze, nekem teljesen mindegy, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, de az a mi felelősségünk is, hogyha valaki vagy valami ront az állapotán.

– Ugyan már. Nem ő kezdett el levegő után kapkodni, hanem én.

– Viszont aggódott magáért.

– Hogy mi?

Ez a kijelentés megdobogtatta a szívem.

– A felesége értesített minket, hogy maga rosszul van, Mr. Fox pedig úgyszintén zilálva nézte végig, ahogyan kivezetjük a szobából. Pusztán normális emberi reakció egy ilyen helyzetben, azonban utána teljesen magába zárkozott. Egyetlen árva szót sem volt hajlandó később váltani velünk.

– Értem, de erről én most igazán nem tehettem. Én nem tudtam, hogy ez fog kitörni belőlem.

– Esetleg van sejtése, hogy miért történhetett? A pánikrohamnak legtöbb esetben nincs oka, viszont, tudomáson szerint, magával ez nem túl gyakran fordul elő.

Nem akartam kimondani az igazságot. Nem akartam újra a fejemben hallani, hogy az anyám lehetne akár az a vörös hajú sárkány is. Nem akartam erre még csak gondolni sem többet. Angela Diamond meghalt, és talán már a gyászidőnek is vége.

– Van, de már lényegtelen – tudtam le ennyivel a dolgot – A témát ezentúl örökre lezártam. Milyen érdekes, hogy gyerekként a legtöbb felnőttre egy szuperhős angyalként tekintünk, aztán ahogy mi is felfele cseperedünk, rájövünk, hogy egyáltalán nem angyalok. Álszent, kétszínű démonok, akik valamiféle varázslatos bűbáj segítségével jutnak fel a ranglétrán, közben sokak szívét a mélybe taposva. Ugyanezt tesszük majd mi is, ha végérvényesen felnövünk. Komolyan, az a legjobb, ha valaki nem játssza meg magát.

– Khm – köszörülte meg a torkát a doktor – Nem foglalkoztatta magát soha a pszichológia?

– Talán. Miért kérdi?

– Amikor Elizabeth Greyt ide hozták, azt mondták, hogy ő lesz majd az egyik legproblémásabb betegünk. Azonban amióta magával barátkozik, abszolút semmi panaszunk nincs a lelki állapotára. Lehet, hogy maga valóban az egyik leghevesebb természetű páciensünk, de a figyelmembe akadt az is, hogy jó hatással van az emberi lélekre. Olyan dolgokat csal ki belőle, amire csupán az emberiség 20%-a képes. Érdemes lenne ezen elgondolkodnia, Miss Diamond, és a tudását a jövőjére fordítania.

– Bevallom, én nem szívesen dolgoznék mások lelki nyűgeivel. Legalább is nem munkaszinten – gondoltam bele.

– Nos, örülök, hogy azért most már jobban érzi magát. Miss Grey is aggódott magáért. Látta, amint behozzuk a szobába. Gondolom, hamarosan az ajtajánál fog toporogni, hogy a hogyléte felől érdeklődjön.

– Apropó "Miss Grey"... Ha lehetséges, azt a Richard Grey nevű fickót ne engedjék a közelébe. Csak rosszat akarna neki.

– Richard Grey? Nem sokkal azelőtt kérvényezett egy apasági tesztet, hogy magához hívtak. Állítása szerint nem tudott a lánya létezéséről.