...És a hercegnő <befejezett könyv>

2.

Két hónappal később...

Nem bírtam felfogni. Azt hiszem ideje a jelennel is foglalkoznom ezután.
Minden éjjel megálmodom a szüleim balesetét, és halálukat egyben. Látom az arcukat. És felébredek.   Vajon történhetett volna másképp?
Lehet, hogy sose tudom meg.
Mostantól nem foglalkozom a múlttal, mert fáj. A jövőm pedig ezek után nem érdekel. Marad a jelen.

- Kérsz egy bögre teát? - árvaházban laktam. Az iskolából mondanom sem kell, kivettek, hiszen nincs aki fizesse.
Megráztam a fejem.
Valahogy ez alatt a két hónap alatt elfelejtettem beszélni. Legalábbis magamban ezt az indokot találtam ki. Valójában nem tudtam mit mondjak. Úgy éreztem nincs értelme.
Itt az árvaházban már megszokták, hogy nem beszélek. És szerencsére nem faggatnak.

Ekkor az egyik lány, aki szintén ott él, dugta be a fejét az ajtón, és mint minden nap, most is közölte, menjek ebédelni. Valahogy kötelességének érezte gondolom.
Bólintottam.
Sose szoktam enni menni. Egész nap a szobámban ülök. Szerintem az a sok gyógyszer tart életben, amit lenyomnak a torkomon.
De ma este úgy döntöttem, hogy kimegyek.
Megteszem. Régi problémám jutott eszembe, hogy nem tudok mások előtt enni.
De megteszem!
Két hónapja először lenyomtam a kilincset, és kiléptem rajta.

Az ebédlő nagy, tágas helység volt, rengeteg, hangos gyerekkel. Amikor beléptem, arra számítottam, mindenki nézni fog, de nem így történt. És ennek örültem.
Töltöttem egy pohár vizet, és leültem egy üres helyre.
Hirtelen, egy alak vágódott le mellém.

- Szia! Te vagy a néma lány ugye? A szép lány, aki nem beszél. Te vagy? - körülbelül olyan idős volt mint én, nem volt piszkos, mint a többiek, mégsem tűnt újnak...és fiú volt...

- Persze...hogyan is várhatnám, hog válaszolj, ha nem beszélsz?! - mosolygott, és tetszett a mosolya. "jó következtetés!" Vágtam rá azonnal magamban. Ez meglepett. Hogy kedvem volt beszélni.

- Az én nevem Gent. Te pedig...

- Emma.

Míg én meglepődtem, hogy a szám magától beszélt, Gent egy cseppet sem tűnt annak. Sőt, mosolygott. Mintha tudta volna, hogy előbb vagy utóbb úgyis megszólalok.

- Szia Emma. Örülök! Képzeld, úgy hallottam, örökbe fogadnak. A pasi nagyon gazdag, biztosan...jól fogod magad ott érezni. - csalódottságot, és szomorúságot hallottam ki a hangjából.
Elkönyvelte, hogy mégegyszer nem szólalok meg, így fogta a poharamat, ami már üres volt, és felállt.

- Örülök, hogy megismerhettelek szép lány! Viszlát, Emma! - meghajolt előttem, mintha valami hercegnő lennék, azzal megfordult és elment.
Úgy éreztem nincs értelme tovább itt ülnöm, úgyhogy én is felálltam.
Kimentem az ebédlőből, és egyenesen az egyik gondozónőbe botlottam.

- Ááá.. Emma! Pont téged kereslek! Te...kijöttél a szobádból??! - "ha egyszer nem vagyok ott!!.." - Mindegy! A lényeg, hogy gyorsan jönnöd kell! Egy úr lehet, hogy örökbe fogad!!.

Fogta a kezem, és már húzott is maga után a folyosón. Két ajtón is keresztülmentünk, mire megérkeztünk egy nagy ajtóhoz, amin kopogás után be is nyitott.
Bennt ült az igazgatóasszony, és nagy kerek szemüvege mögül nézett ránk.
Vele szemben, nekünk háttal, ült még valaki. De nem láttam.

- Emma! Végre! Kérlek foglalj helyet.

Odamentem egy kicsit távolabb álló fotelhoz, és leültem. Az igazgató megvárta, és miután látta, hogy már nem fogok mozogni, folytatta a mondandóját.

- Hadd mutassam be Lord Ahren-t. Azzal kéréssel fordult hozzám, hogy szeretne 18 év körüli lányt örökbe fogadni. Tavaly ugyanis elvesztette, szintén ilyen korú gyermekét.
Csak fél füllel hallottam, hogy mit mond. El voltam foglalva azzal, hogy szemügyre vegyem az úrat.

- Nos, kedves Lord? Milyennek találja Emmát? - mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült.
A Lord arcán egy rezzenést sem láttam.

-Pontosan olyan, mint amilyet kerestem! - azzal hirtelen fölállt, és kiviharzott a teremből.
Nem tudom, valahogy nem így képzeltem az örökbe fogadásomat.

- Akkor...a Lord asszisztense meghagyta, ha Lord így dönt, akkor már holnap jön érted, úgy menj csomagolni. - elkezdett valamit írni, látszólag befejezte.
Felálltam, és lassan az ajtó felé indultam. Már a kilincsen volt a kezem, amikor a saját hangomat hallottam.

- És ha nem akarom?
Láthatólag az igazgatót meglepte, hogy tudok beszélni.

- Ö..ö..itt nem maradhatsz örökre gyermekem. A Lord gazdag, és jó életet nyújt neked. Próbáld megszokni.

Bár minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy kimenjek, mégis kinyitottam az ajtót, aztán magam mögött be is csuktam.

Másnap reggel...

Nem tudtam mit tenni, csak elfogadni a helyzetemet. Bármelyik percben itt lehetnek értem. Még mindig azt nézem, mit hagyok itt, pedig mindent bepakoltam.

- Itt vannak, itt vannak! - kiáltott be a szobám ajtaján a lány, aki ebédnél is szólni szokott.
Lassan felálltam, fogtam a csomagom, és elindultam kifelé.
Mikor kiértem az udvarra, egy konkrét hintó fogadott.

- Kisasszony, hadd vegyem el a csomagjait!