Az étkezőben annyi étel volt, hogy nem láttam ki a rengeteg tányér között. Gent már várt.
Nem volt lámpa, viszont ezernyi gyertya világított.-Hű, gyönyörűen nézel ki! - állt fel mikor meglátott végre. Odajött hozzám, hogy köszönjön, de csak az összeszorított számmal találta szemben magát.
- Akkor...- köhintett egyet - sok féle fogás közül választhatunk. Mihez lenne kedved? Talán ehhez? Vagy megkóstolnád ezt?
Nem nyúltam semmihez, csak leültem a székemre.
Gentnek nem tűnt fel először. Aztán letette a tányért, amit a kezében tartott, és felém fordult.
- Emma, mi a baj? Miért vagy szomorú? Engedd, hogy boldoggá tegyelek... Hogy vigyázzak rád, hogy törődhessem veled... Mi a baj?
- Azon kívűl, hogy ha nem te, akkor ki ölte meg a szüleimet? Mert akkor van még pár dolog...
- Jajjj....Emma....! Ezt már megbeszéltük nem? Erről nekem is nehéz beszélnem...
A fejéhez kapott.- Nehéz beszélned?! Miért mi történt?! Élnek még a szüleid. Nem vesztetted el őket. Nem neked fordult fel az életed, hanem nekem....
Nekem....- Ne támadj így nekem kérlek. Most nem tettem semmit sem ellened.... - felpattant a székből, és két kezével az asztalra támaszkodott. Lehajtotta fejét, és a földet nézte.
- Nem támadok neked....csak meg kéne értened. Ha igazán szeretsz, meg kell értened. A gondolataimat, és az érzéseimet is.
- Nézd! Próbállak követni, de néha bevallom nem sikerül. Egyik percben még hagyod, hogy megcsókoljalak, a másikban meg elfordulsz, és hideg vagy, mint a kőszikla. Nem tudom mit tehetnék még érted. A szüleidet nem hozhatom vissza, akárki is volt aki megölte őket.
Csak meredten néztem magam elé. A kezemet ökölbe szorítottam. Erre nem számítottam tőle. A kiborulásra nem számítottam.
- Most jó neked?! Most jó neked, hogy veszekedsz velem?! Mert nekem nem jó, hogy csak úgy tudok védekezni, hogy azzal bántalak...
Nem néztem rá. Próbáltam minnél erősebben Evanre gondolni.
- Mikor?! Mikor lesz az, hogy reggel veled ébredek, hogy téged csókolhatlak, ahogyan ma reggel. Mikor érinthetlek meg úgy, hogy az ne hivatalból legyen?!
Erre kinyiltak a szemeim...szóval ezen van fennakadva...többet akar belőlem. De én egy részemet, már örökre Evannek adtam... Azt nem kaphatja meg.
- Jesszus, sajnálom...csak tudod, én férfiből vagyok! Én...nézd...tényleg szeretnélek szeretni. Szeretném az esküvőt, mert akkor nem kell külön élnünk. Lehetünk együtt. Te nem ezt szeretnéd?!
Magam sem hittem, hogy ilyet kérdezek, de..
- És az esküvővel csak a szerelmemet kapod meg? Vagy van valami más is , amire fened a fogad, Gent?
Nyilván a szavamimból csöppökben hullott az indulat, mert Gent rám nézett. A szemében tüzet láttam. Nagy tüzet, ami veszélyes.- Lehet, hogy mást is kapok! És, mit érdekel az téged? A lényeg, hogy együtt legyünk...
Elengedte az asztalt, és elindult felém. Mikor odaért, mind két kezével megfogta az arcom, és rám mosolygott.
- Mert minket az ég is egymásnak teremtett...
És megcsókolt. Nem volt erőm, hogy nemet mondjak, de alkalmam sem, mert erőseb tartotta a fejem.
Mikor végre elenegedett, elvett egy szem szőlőt, és megette.- Mindig szerettelek. És tudom, hogy te is engem. Kérlek ne bánts meg... Elég bűntetés volt várnom rád....17 éven keresztül...
ESTÁS LEYENDO
...És a hercegnő <befejezett könyv>
De TodoEmma, 17 boldog év után, elveszíti szüleit, és árvaházba kerül. Nem beszél senkivel, és magányos. Megismerkedik Gent-el, aki nagyon kedves vele. Nem akar senkivel beszélni, de van akivel mégis rákényszerül. Örökbe fogadja egy Lord, és innentől fen...