Színtelen (Árnyvadászok) TMI

Harci sebek [1]

A szeme előtt omlott össze minden. A lángok felcsaptak és a sebes arcát mardosták. Minden amiben eddig hitt mára már csak por és hamu, amit reggelre felfúj a szél vagy lemos az eső. Nem fért bele a szívébe a tudat,  hogy hasztalan és névtelenül halt meg. Marcus. Senki sem fogja megtudni a nevét,  rajta és a családján kívül senki sem fogja megsiratni. A családja,  a szívébe keserű düh költözött, Raziel,  segíts, hogyan fogok Marcus családja szemébe nézni. Hogyan fogom elmondani Mariselnek, hogy soha többé nem fog visszatérni a fia. Hallgass,  hiszen lehet még szemed sem ha sikerül kikerülnöd ebből a pokolból. Ha nem sikerül,  csatlakozol Marcushoz a padlón.

Ezek a gondolatok cikáztak a fejében. Megszorította a szeráf penge nyelét és próbálta sakkban tartani kitörő érzelmeit. Mély és fájdalmas levegő vételekkel próbálta lenyugtatni magát, tudta harcolnia kell,  sírni később is lesz ideje.  Talán.

A keze és a mozdulatai azt mutatták újra visszalendült a csatába,  hogy ő még nem adta fel. De legbelül egy üvegkastély hullott szilánkjaira, minden lépés olyan volt mint ha ezeken a szilánkokon lépkedne.

Hiába hullottak el a démonok sorra  a keze alatt, ő maga is látta,  ezt a csatát elveszették. Talán már akkor amikor Marcust megölték. Látta ahogyan sorra halnak meg árnyvadász társai. Körbe nézett és már csak öt társát látta küzdeni a démon sereggel.

Az útjába került egy ellenséges árnyvadász.A szeme félelemmel kerekedett el, a másik fiú erősebbnek bizonyult nála. A fiú próbálta hárítani a támadásokat, de egyre úgy érezte a kimerültség vesz rajta erőt. Marcus már hív magához,  gondolta.

A csatát elvesztették.
A démonok kajánul vigyorogtak rájuk. Tépték, ráncigálták őket és a halálulról zengtek. A vezetőjük, egy középkorú férfi, platina szőke hajú fiával a sereg élére állt.

A kötelékek markolták a csuklóját, nem engedett a nekifeszitésnek.  Ördög hurok lehet, állapította meg. A platina hajú fiú az ellenállás túlélői előtt sétált.

- Apám, velük mi legyen? 

Harsogó, félelmetes kacaj.

-Kivégezni őket.

Több torokhang társult a kacajhoz. Úgy tűnt mintha a poklot hallaná mulatozni. Megfeszült a karizma, de tudta hasztalan minden. Ma éjszaka mind meghalnak. A démoni hordák pedig győzelmi ünnepet fognak ülni. A tekintete a földre volt szegezve, megfogadta a halál torkában is úgy fog viselkedni, ahogyan nevelték, méltóságteljesen és emberien.

- Úgy látom Raziel nem volt ma kegyes hozzátok.

Egy vadász csizma kúszott a látóterébe. A démoni fiú összeszámolta a túlélőket. Nem volt megerőltető feladat, kevesen voltak. A jeges hang azt mondta csak négyen vannak. A teste megrándult és a szívébe zárta a számot. A teste ellenkezett, életért kiáltott fel. De nem akart az ördög előtt gyengének mutatkozni. Az érzelmeit kalitkába zárta. De nem csak az érzéseit, hanem mindazokat akit valaha közel engedett a szívéhez. Az édesanyja, a nagybátyja,  a húga, és még pár közeli barátja.  Elzárta őket egy gondolatbeli kalitkába,  hogy soha senki ne érjen hozzájuk ne legyen képes bántani őket. Elvehetitek a parabaiom életét, legyilkolhatjátok a csapatom, de hozzájuk nem érhettek. Úgy kapaszkodott ehhez a gondolathoz, mint a kisgyermek az édesanyjához. Ha már én nem elém meg a holnap reggelt, legalább őket nem fedem fel.

- Nocsak,  egy Lightwood. - szólalt meg a jeges hang,  a fiú nem mozdult csak megfeszítette a karját a csomók szorításában

A jeges hang tulajdonosa habozás nélkül megmarkolta az árnyvadász éjfekete haját, hogy lássa a névhez tartozó arcot.

-Te tényleg Lightwood vagy. - mondta hetykén - Mi legyen vele apám?  

A szőke fiú tekintete sötét és ördögi volt,  csak a szemébe nézve megrémült,  de volt benne annyi dac és bátorság,  hogy állja a tekintetét. Marcus halála és a kegyetlenül kivégzett társai miatt annyi düh lángolt benne,  hogy ha nem lett volna lekötözve, nekiugrott volna a fiúnak és nem érdekelte volna hogy meghallhat. Hisz úgyis meghalok.

- Áruló klán sarja nem érdemel kegyelmet. - mondta a démon horda közül elősuhanó férfi

Nem remélt kegyelmet, sőt inkább gyalázatnak fogta volna fel. Felemelte a tekintetét és a férfivel is szembe nézett. Nézz a halál szemébe aztán köpd szembe, csengett vissza a nagybátyja mondása. Ha szegény öreg tudná,  hogy az unokaöccsét mindjárt kivégzik,  már nem mondaná ezt vigyorogva. A tekintete a fiúról apára szállt,  de közben néha a többi áruló árnyvadászt is figyelte. Volt egy barna hajú ikerpár,  felismerte, hogy az egyikkel közülük harcolt néhány perccel ezelőtt. Emlékezett, az egyik fiú majdnem elvágta a torkát. Még így,  lekötözve is valamilyen büszkeség hullám söpört rajta át amikor észrevette, ő is  méretes sebet ejtett a barna hajú karján. A másik ikerrel nem küzdött,  de a retinájába égett a pillanat képe,  amikor az belemártja a kardot Marcus mellkasába. Leköpni volt kedve őket annyi gyűlöletet érzett. Ha közelebb lettek volna biztosan meg is tette volna, hisz már úgy sem volt mit vesztenie.

Mire ez az egész, mikor pár perc és engem is kivégeztek?

Nem fog könyörögni és esdekelni a gonosznak, amikor sorra végzik ki a társait a szeme előtt. A démonok közben megöltek egy foglyot. Egy lány lehetett. Hallotta a velőt rázó sikolyokat, de nem merte végignézni, mert félt, hogy minden eddigi emberiséget és józan eszet ki fog űzni belőle és a téboly fog tábort verni a lelkében.

- Tudod mit, Lightwood? - kérdezte gonosz vigyorral a férfi - Megkegyelmezünk neked. Más terveim vannak veled.

Hirtelen,  meggondolatlan ötletnek tűnt. A platina hajú fiú az apjára vetett egy dermesztő pillantást. Csak egy démon nem ijedt volna meg tőle. A férfi szája szadista,  kegyetlen mosolyra rándúlt.

- Jonathan, fordítsd el a kis foglyunk, hadd lássa a műsort.