Színtelen (Árnyvadászok) TMI

Parabatai [15]

Elara ceruzája kecsesen siklott a lapon és Ivan érdeklődéssel figyelte, ahogyan a lány rajzol. Kezében a verses kötettel ült az asztalnál és akkor nézte a lányt, mikor az nem figyelt. Furcsán hangzott ez az egész a fejében, de mégis azzal az ürüggyel ült az asztalhoz, hogy rálátása legyen a lány munkájára. Gyerekesnek és butának tűnt, de mégis Ivan Lightwood-ot abban a pillanatban semmi sem érdekelte jobban, mint hogy min dolgozik Elara. Eddig még nem vette a fáradtságot, hogy kíváncsiskodjon, mert elhitte magában, hogy a lány egysíkú karakter, nincs értelme rá fecsérelni az időt, de a runás és a piros kötésű könyves eset után kezdett benne feloldódni valami. Nem látta a tüzes ellentmondást Elarában és megannyi aprósagot vélt felfedezni a lányban, amit eddig nem vett észre. A sebei amit a bátyjától kapott még nem gyógyultak be, de jobban érezte magát, főleg, hogy Elara nem faggatta és volt egy csendes  megértés közöttük. Elara iratze - ja nem működött, de csak ezért mert Adair egy másik runát is rajzolt rá. Ivan furcsálta, hogy Elara felismerte egyből, hogy egy olyan rúnáról van szó, ami nem engedi, hogy az iratze hasson. Ivan nem kérdezett rá a lánynál, miért ismeri ennyire jól a runákat,  annak ellenére, hogy sosem lehet árnyvadász.

Ivan az ajkába harapott és bizonytalanul elmosolyodott. Újra csinálta az az érdekes szokását mikor rajtol: kidugja a nyelvét ha nagyon koncentrál. Ivan ajka egy félmosolyba húzódott, de lehajtotta a fejét,  mikor Elara rá nézett. Ivan tette magát mintha a piros kötésű könyvet olvasná, de közben igenis magán érezte a lány kíváncsi tekintetét.

Elara befejezte a runát rajzolni és elégedetten nézett fel Ivanra. Meg szerette kérdezni,  hogy hogyan sikerült a rajza, de nem volt bátorsága. Ivan a lány számára még mindig is a megközelíthetetlenség és bizalmatlanság volt. Nem Elara volt bizalmatlan hanem a fiú vele szemben. A lány felemelte a tekintetét és Ivant nézve újra előtört belőle a kérdés ami már szinte az alsó pillanattól kezdve megfogalmazódott benne.

  - Ivan, neked ki a parabatai-jod? 

Ivanban hüledezni kezdett a vér, az ujja reszketett a lapon, ezért gyorsan bezárta a könyvet, hogy ne látszodjon. Nem értette, hogyan találhatta így a fején a szöget. Nehezen nyelt és leplezni akarta a zavarát.

  - Azt miből gondolod, hogy van parabatai-jom? 

  - Érzem rajtad a rúnát. 

Ivan szeme elkerekedett és először igazán kezdett tartani a lánytól. Nem is igazán a lánytól az asztal túl oldalán, hanem attól amit tudhat. Elara olyan mint egy márvány szobor ami a leggyermetegebb néha, de olyan mélységekben érez és fog fel dolgokat,  amiket nem nézett ki eddig belőle. Nem tudta elképzelni ezt meg honnan tudhat a lány ilyet. Hüledezve pillantott vissza Elarára, aki viszont szerény mosollyal nézett rá.

  - Ez Raziel egyetlen ajándéka. - magyarázta Elara - Érzem a rúnákat, megrajzolom őket papírokra, olyanokat, amiket eddig senki. 

Ivan feszülten figyelte a lány szavait és azon kapta magát, hogy elvész a szavakban és teljesen Elara hófehér kezét nézi a lapon, mert képtelen a szemébe nézni. Mégis, Ivan most először mióta ide hozták érezte azt, hogy a lány beszédre bírta.

  - Igen, volt parabatai-jom. - mondta csendesen 

Elara figyelmét nem kerülte el a múlt idejű használatra és sajnálkozva nézett a fiúra. Ivan arca nem mutatott érzelmet, de a szeme igenis kifejező volt, a lány tisztán látta benne a fájdalmat és a megtörött lelkét. Belül egy pillanatra sem habozott, a keze áthidalta az asztalon a közöttük lévő távolságot és a fiú a könyvet szorongató kezéhez ért. Az érintés perzselte a bőrét, pedig a lány nem érzett szikrát közöttük, csak azt, hogy Ivan keze hideg. Elara a fiú reakcióját várta, hogy félre fogja a húzni a kezét.

Ivan nem tudott Elarára nézni, de mégis felemelte a tekintetét és találkozott az együttérző zöld szempárral. Ivan majdnem az ajkába harapott mert annyira nagy kényszert érzett arra, hogy beszéljen, annyira jött a kényszer, hogy kitörjön, még maga sem értette miért. Gyűlölte ezt a helyet és megfogadta magának, hogy nem nyílik ki még Elarának sem. Mégis, most annyira meg akarta szegni az ígéretét. Egy mérhetetlen érzelem kavalkád tombolt a belsejében, bizonytalanság, de még ki sem tudta volna fejezni magát Elarának.

A lány türelemmel nézte a fiú vívódását és egy ötlete támadt. A bal keze nem engedte el a fiúét, de a jobb keze elengedte a ceruzát és az írónját kereste. A fiú szeme éberen követte a mozdulatait.

  - Talán ez segít. - szólalt meg Elara - Ha megengeded... 
 
Ivannak nem volt annyi ereje, hogy mondjon valamit is, csak bólintott. Másra számított, még magától is, nem értette miért békélt meg annyira a helyzettel, hogy Elara a közelében van és most a kezét fogja és runát akar rajzolni rá.  Elara torkában gombóc volt, amikor az írón a bőre fölött volt még készülve, hogy akcióba lépjen.

  - Ez a rúna azóta járt a fejemben mióta te ide érkeztél. - magyarázta lassan Elara, közben húzva a kecses vonalakat - Talán okkal. 

Ivan visszatartotta a lélegzetét, csodálta a művet, amit Elara a bal karjára rajzolt. Sosem látott még ilyen runát, a lány nem hazudott, tényleg olyanokat alkot, amiket eddig senki. Bizsergető érzés ment végig a testén,  Elara elhúzta mindkét kezét, a gerincén egy didergés ment végig az idegességtől. Nem gondolta, hogy Ivan egyáltalán engedni fogja, hogy idáig eljusson. Fellélegzett,  amikor Ivan arcán nem volt elégedetlenség jele. Kétszer is pislogott, mert azt hitte rosszul látja, hogy egy halvány pír van Ivan arcán.

  - Mit jelképez?  - kérdezte elmélyülten nézve a runát

  - Megváltás.

Ivan végighúzta az ujját a runán, még friss és forró volt. Tetszett neki a minta, de nem tudta, hogy ezt tudni akarja-e a lánnyal. Elara várakozó tekintete fogadta, a fiú pedig mintha érezni kezdte volna a rúna hatását, a nyelve megoldódott és könnyebbnek érezte magát. 

  - Még most is fáj a rúna helye. - suttogta rekedten,  a szavak olyan nehezen csúsztak le az ajkán - Pedig már semmit sem kellene érezzek. 

Elara együttérzően nézte és habár nem tudta milyen ha a parabatai-ját veszti el az ember, az édesanyja halála meg mindig visszatért seb számára.

  - Te igazán szerethetted őt. - mondta elgondolkodva Elara  

Ivan félmosolyba húzta a száját, cinikusan megjegyezve magának, hogy Elarának valóban új dolgok ezek.

  - Mintha a testvérem lett volna. - tette hozzá a fiú és könnyen szúrták a szemét - Nem lett volna szabad egyedül hagynom harcolni. 

Elara lebiggyesztett ajakkal nézett rá és egy megfélemlítő gondolat nyomasztotta.

  - Ő az akit elvettek tőled a bátyjáim,  igaz? 

Ivan nem habozott őszintén válaszolni,  a düh egy pillanatra újra fellángolt benne.

  - Igen.  - felelte kurtán

Elara azt akarta mondani, hogy sajnálja és Ivan azt, hogy nem ő tehet róla. De helyette egyikük sem szólalt meg.