Színtelen (Árnyvadászok) TMI

Érintés [16]

Ivan Lightwood lelkében napokkal a rúna rajzolása után fogalmazódott meg egy mély sóhaj és hála. A fiú megtapogatta a runát, ami már nem volt friss. Működik, állapította meg Ivan. Miután aznap a lány este felé felment, a fiú gondolataiba merült. Az életéről, Marcus-ról, a további sorsáról gondolkodott. Nem látta semmivel sem derűsebbnek, de mégis elismerte magában, hogy a rúnának igenis volt hatása. Jobban el tudta engedni ami a múltban történt, Marcus halálát eddig még sosem dolgozta fel ilyen mértékben, az egész túl nagy sokk volt számára. A rúna valóban megváltást hozott neki egy bizonyos mértékben.

Ahogyan a jelenlegi helyzetéről elmélkedett, nem érezte annyira reménytelennek az egészet. Igen, még mindig a Torch klán kegyelme alatt áll, de ez egy véges állapot, egyszer úgy is ki fog jutni, vagy itt pusztul. Ez volt az elhatározása, de tudta, hogy talán a valósághoz az közelebb áll, hogy előbb unják meg a Torch fiúk.

X

- Ma nincsenek itthon a bátyjaid? - kérdezte óvatosan Ivan

A lány fel sem nézett a munkájából.

- Nincsenek. - felelte szórakozottan Elara - Meg akarod nézni a szobám?

Ivan habozott válaszolni, de erősen érezte, hogy kell neki a levegő változás. Ígyhát bólintott és követte fel a lányt az emeletre. Elara szobája ízlésesen volt berendezve, hiányzott mindazoktól a csillogó csecsebecséktől, ami lányossá tesz egy lány szobáját. Mégis, Elaraé, inkább hangulatos volt a fiú szemében. Egyszerű fa bútorzat, ágy, íróasztal, tükör, semmi égbe kiáltó. Persze azt leszámítva, hogy mindenhol festékes edények, paletták, ceruzák kaotikus rendben. Annyira a lányra vallt minden egyes porcikája ennek a lakrésznek. Egy dolog kivételével: a tükör. Aranyozott keretű, fényes és felszínes tárgy, ami kilóg a sorból. Ivan tekintete megállt a tükrön, magát látta benne. A kék foltok még mindig jelen voltak az arcán, de már nem tűntek olyan ramatynak. Olyan régóta látta a tükörképét, magát, úgy egészben. Megpillantotta a karján a lány rúnáját és furcsa érzés járta át. Abban a pillanatban nem tűnt úgy, de most végig gondolva nem volt olyan egysíkú az a mozdulat, amikor Elara rá rajzolta a rúnát. Az nem egyszerű volt, hiszen Ivan ezzel olyan mintha azt engedte volna meg, hogy egy jelet rakjon a lelkére. Ivan azóta sokszor azon találta magát, hogy a lányon ábrándozik.

Elara nézte a fiút amint magát bámulja a tükörben és nem állhatta meg, hogy ne menjen Ivanhoz. A tükörben Ivan észrevette a lányt a háta mögött.

- Nem szeretem a tükröt.

Ivan meglepődött a lány kijelentésén. Megfordult és szembe nézett Elara-val.

- Miért?

Elara elfelejtett válaszolni.

X

A lány szobájában ültek, a hosszú íróasztalnál, az árnyvadász az egyik felén, Elara a másikon.

Ivan újra végighúzta az ujját a runán, amit Elara észrevett az asztal másik oldaláról. Elara egy meleg mosolyt küldött, majd újra a rajzra figyelt. Nem gondolta, hogy Ivan ezt meglátta. Mégis tetszett neki a mosolygó lány látványa és egy kelletlen melegség öntötte el.

- Működik. - mondta csendesen, kicsit remélve, hogy a lány mégsem hallja meg

De Elara azért is meghallotta, a fiú pechére. Felemelte a tekintetét a fiúra, aki kicsit sem feltűnően hirtelen a könyvet bújta. A fiú haja már olyan hosszú volt, hogy majdnem a szemébe lógott, Elara pedig megjegyezte magának, hogy a Ivan engedélyével kicsit igazítani fog a frizuráján.

- Örülök. - mondta mosolyogva

Ivan szája sarkában egy apró mosoly húzódott, elég nagy ahhoz, hogy Elara felismerje az őszinteséget a szavakban, de nem túl sok, hogy mást is hozzá gondoljon. A rúnákról viszont egy vad, merész ötlete támadt.

- Ivan, kérhetek tőled valamit?

A fiú még nem szokott hozzá a könnyedséghez, amivel a neve lecsúszik a lány ajkáról. Nem szokott hozzá az Elara- féle kerésekhez, amik zavarban hagyják még akkor is ha a lány szemében ez nem egy nagy dolog. Nincs más választásom, mint megengedni neki, gondolta keserűen Ivan, a bátyjának hála. Ez már nem is kérések, hanem kötelességek, hiszen Ivan dolga elviekben, hogy teljesítse a lány minden óhaját. Bólintott és várta Elara kérését.

- Megmutatod a rúnáid?

Ivan felvonta a szemöldökét és furcsán nézett a lányra. Olyan ártatlanul pillantott vissza rá, hogy kegyetlen hidegségnek tűntek Adair fenyegetései, miszerint a lány akármit kérhet tőle, neki meg kell tennie. Nehezen nyelt egyet és bólintott.

- Igen.

Elara felállt és megkerülve az asztalt a fiú elé állt. Ivan ülve maradt a széken, így a magasságkülönbség már kevesebb volt. A fiú nyugtalan volt a pillantás alatt, habár tudta, hogy semmi olyanra nem fog sor kerülni, amire Adair számítana. A lány a szája elé tette a kezét és vörösödő arccal szólalt meg:

- Nem ártana levenned a felsőd.

A fiú mellkasába szorult a levegő, a szíve egy figyelemre méltót dobbant. Elara félvállról vette az egészet, de a fiú nem tudott ugyanígy gondolkodni, hiszen az ő teste lesz fedetlen a lány előtt és nem fordítva. Habár, azelőtt viszont Ivan látta Elara egy darabját, selymes bőrét. Ivan a felsője széle után nyúlt és a levette a ruha darabot. Visszafojtott egy sóhajt és várta mit lép a lány.

Elara megdermedt Ivan Lightwood papír fehér bőrét látva. Olyan mint a papír, állapította meg csodálkozva Elara. Valóban ahhoz hasonlította, mint egy rúnákkal dekorált lap. Elara szeme csillogott és pironkodva nézett végig a fiú izmos mellkasán. Ivan feszülten figyelte a lány arcát és levegőt is alig, mert kissé megbánta a döntését. Elara torkában gombóc volt, egy furcsa bizsergető érzés ment végig a testén. Egy erős kényszert érzett, hogy a kezével kitapintsa a fiú rúnáit.

- Hozzád érhetek? - kérdezte zavarban, alig hallhatóan

Ivan nem tudott mit tenni, mint engedni. Talán ezzel ötleteket adok neki, gondolta bosszúsan, de inkább az ajkába harapott és ökölbe szorult a keze. De mégis engedett. Nemcsak a lánynak, de a pillanat erejének is, hiszen a teste lángokban áll és belső harcot vív ugyan, de nem tudja megtagadni Elarától ezt, sőt, magától sem. Behúnyta a szemét és várta a lány érintését a ruhátlan mellkasán.

Elara majdnem beleszédült a hirtelen adrenalin lüktetésétől az ereiben. A fiú bőre valami ismeretlen, tiltott terület volt számára. Gyorsan megtalálta a parabatai runát és gyengéden megsimitotta, tudva, hogy mennyi fájdalmat okozott neki. Ugyanakkor büszkén találta meg Ivan karján a saját rúnáját.

Amikor a rúnákat számolta a bőrén, amikor a kitüremkedő izmait csodálta, amikor a kék és piros színekben táncoló bőrét cirógatva Ivan felszisszent; Elara Torch nem értette mi lelte. Pirulni kezdett és nem bírta tovább nézni a fiú ívelt állát, szénfekete haját és túl fehér bőrét.

Olyan mint egy mestermű, állapította meg remegve, Birtoklok egy gyönyörű festményt.