Színtelen (Árnyvadászok) TMI

Fiú az alaksorban [3]

Elara Torch ingerülten törölte ki a rajz több mint felét. A szemei az eredményt pásztázták és elégedhetetlenül ránditotta a szája sarkát.

-Talán ha ezt az oldalát kicsit kecsesebbé rajzolnám...- motyogta elgondolkodva

Már hetek óta így volt. Már hetek óta nem rajzolt egyetlen új runát sem. Egyszerűen csak nem jött az ihlet,  ahogyan máskor. Máskor ugyanis Elara már korán reggel kiszökött az ágyból, hogy lerajzolja az álmában látott runát. Ma reggel viszont ötlettelenül kelt fel.

A radír újra fürgén törölte a grafitot, aztán jött a szénceruza és tette a dolgát. De Elara nem tűnt semmivel sem elégedettebbnek, sőt,  még jobban bosszankodott. A keze már arra készült, hogy kitépje a lapot, amikor a Torch birtokot őrző kőszörnyek orditása félbeszakitotta a ház csenjét. Az őrzők jelzése nem mutatott veszélyre,  Elara pedig már ismerte ezt a fajta orditást: a ház urát fogadták így.  A lány abbahagyta a rajzolást és az udvarra sietett fogadni az apját és két bátyját.

Az udvaron viszont két árnyékkal több várta, mint arra számított. Három helyett öt szempár szegeződött rá. Apja, Artegal Torch éppen Valentine Morgenstern-nel beszélgetett,  amíg fiaik a hátukban jöttek. A két ikerpár Aidan és Adair Torch és Jonathan Morgenstern. A három fiú vette előbb észre Elara közeledő alakját. Adair és Jonathan egymásra néztek és gonoszul vigyorogtak,  Aidan arca viszont érzéstelen maradt. Elara illedelmesen meghajolt.

-Artegal, íme a bájos lányod élenk jött. - mondta mézes hangon Valentine Morgenstern

Artegal kihúzta magát és büszkén nézett a lányra. Jonathan és Adair rosszmájúan összesúgott.

-Nos, menjünk be, üljünk le. - javasolta Artegal

X

Mindannyian a kerek asztalnál ültek. Elara apja és bátyja Aidan között foglalat helyet. A lány különösen őrült ennek az elrendezésnek, nem szeretett  volna semmi esetre sem Jonathan mellett ülni. Még Adair mellett sem ül mindig szívesen, akármennyire is titkolja, de fél a bátyjától és a hirtelen, robbanó természetétől és gonosz megjegyzéseitől. Elara többször is elgondolkodott a bátyja és az ő kapcsolatán, de folyton csak sötét és rossz hangvételű emlékek jutottak az eszébe, egyetlen boldog emlék sem. Elara arra viszont tisztán emlékezett milyen óvó szárnnyal tartotta távol az anyja a nagyobbik bátyjától. Adair karakán, nagyszájú és gonoszkodó, minden, ami Elara nem. Az anyja, Evangeline Torch, emlegetése viszont már rég nem tartozott a család szokásához. Elara - nak mindig azt mondta Aidan, ha jót akar,  nem emlegesse az apjuk előtt ezt a nevet. A fiatal lány hamar megtanulta, tudnia kell lakatot tenni a szájára. Mivel emlegetnie sem volt szabad, Elara sosem tudta meg miért nincs vele az édesanyja.

Már nem ettek, sőt,  a beszélgetés vége fele jártak, amikor Jonathan megszólalt:

-Apám, még nem is adtuk oda Elara-nak az ajándékunk.

Valentine egyetértően bólintott. Elara tekintete a férfi fiára szegeződött. Mindig is tartott Jonathan-től, a fiú ugyan sosem tett vele semmi olyat, amitől rettegnie kellett volna, de a bátyja után Elara gyorsan átlátott a fiú maszkján. Mindig úgy tartotta, Jonathan sokkal rosszabb Adair-nál sőt, egy ideig szentül hitte, a bátyját a szőke Morgenstern változtatta meg. Érezte,  Jonathan formás és arisztokrata arcvonása és rendezett, tejföl szőke haja csak puszta álcája a benne lévő gonoszságnak. Jonathan azért nem bántotta még, mert a lány nem volt annyira naiv, hogy engedje.

Elara illedelmesen megköszönte az ajándékot,  noha fogalma sem volt mi az. A pillantások,  amit Jonathan küldött felé,  viszont azt sugallták,  inkább ne is akarja megtudni. A tekintettől ideges és nyugtalan lett, mit kaphatott Morgensternektől amiért Jonathan ennyire izgatott?

Miután a Morgensternek kitéptek a telek határáról, Elara még mindig nem talált nyugalmat. Folyton az a mondta járt a fejében amit Jonathan  sugott a fülébe mielőtt elmentek: Nézz le az alaksorba, Elara, oda tettük az ajándékod. Jonathan kaján és baljós mosolya lebegett a szeme előtt.

A két Morgenstern már messze járhatott,  amikor Elara belépett az apja dolgozó szobájába, hogy tőle tudja meg, mi ez az egész. Artegal egy porladozó lapú könyvet hajtogatott és fel sem nézett belőle.
-Menj és nézd meg magad, lányom. Ne zavarj most. 

Elara megszeppenve bólintott. Már megszokta, hogy az apja rendszerint figyelembe sem veszi, vagy ha időt is szentel rá, folyton azokról a dolgokról beszél amiket a lány sosem érhet el: szabadság, barátok, városi élet,  harcok. Mert ő arra van ítélve,  hogy ezen a birtokon legyen, hiszen Raziel jelet rakott rá, a lány nem lát színeket.

Elara felszaladt a szobájába új runát kezdett rajzolni. Annyira bosszantotta, ez a titkolózás,  hogy elhatározta, nem is nézi meg mit kapott a Morgensternektől. Két kitépett lap után viszont nyugtalanul ült a széken. Tudta, nem fogja a helyét találni,amíg nem nem tudja miről beszélt Jonathan az alaksorban. Mielőtt az alaksorba indult volna, Elara felkutatta az sztele-jét, és magával hozta a biztonság kedvéért.

A ház már elcsendesedett, a lány lépései visszhangot vertek a kihalt és hosszú Torch kúria folyosókon. A lány szteléje ide-oda lógott az idegesen remegő kezében. Megállt az alaksor egyetlen olyan szobája előtt, amibe elhelyezhették az ajándékát. Nyugtalan volt, annyi rémkép lebegett már a szeme előtt. Mit hozhattak neki a Morgensternek?  A legutolsó ajándékuk egy nagy láda volt mérgekkel és különböző díszes tőrökkel. De kapott azelőtt már tőlük angyali pengét, ördöghurkot, sőt egyszer még egy élő démont is. Az utóbbi ajándék hónapokig rettegésben tartotta, noha Aidan megölte a démont, mikor látta mennyire megrémült a lány. Elara fél éven keresztül rettegett lemenni az alaksorba. 

Mély levegőt vett.

Egy ajtó nyitó runával kinyilt. A kemény tölgyfa ajtó kis nyikorgással kitárult, Elara óvatos léptekkel ment a szobába. Tett két lépést, majd látva, hogy nem vette rá magát egy gonosz lélek sem, beljebb ment és bezárta maga után az ajtót. Az alaksorban lévő szobák mindig is sötétek voltak. A szobának a fényt csak egy apró ablak nyújtotta. A hold fénye halványan szökött be az ablakon, Elara pedig éppen csak a körvonalakat látta. Az egész szobát a fekete és fehér parányi kontrasztja alkotta, de a lány nem is bánta, amúgy sem látja a színeket.  Neki az is megfelelt volna ha a hold vörösen világította volna meg a szobát,  ő úgysem látta volna a különbséget.

Elara megtorpant, egy parányi hang jutott a fülébe. A félelem újra kezdett a vérébe csöpögni, a lány pedig egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét.

Más lélegzetét hallotta. Valaki volt a szobába. Elara lábai a földbe gyökereztek. Hallotta amint valaki egy mély levegőt vesz és az volt az érzése, tudja, hogy nincs egyedül. Megszorította a sztele-jét.

-Ki van ott? - szólt egy melyről jövő,  kétségbeesett hang

Elara annyira megrémült, hogy szólni sem tudott. Egy fiú hangja. Elara keze a szájához kapott,  a levegőt is félve vette. Egy fiú,  egy fiú. Őt hozták a Morgensternek? Egek, egy fiú. A lány szeme elkerekedett,  tett néhány lépést hátra. Meg van költözve? Vagy szabadon van?

A hang újra szólt, de most erősebben és idegesebben:

-Mutasd magad!

Elara hallotta a fém siklását fémen. Láncra van verve. Akkor nem tud bántani. Hiába a fiú volt az aki kiszolgáltatott helyzetben van, mégis Elara érezte úgy,  ő a gyengébb és neki kell menekülnie.

És menekült is. A szobájáig meg sem állt,  becsukta az ajtót és remegve támaszkodott a kemény tölgyfa asztalában.

Egy emberi lény, egy fiú van a birtokában aki láncra verve vár rá az alaksorban.