Színtelen (Árnyvadászok) TMI

Terv [26]

Elara nyugodt légzését hallgatva sokkal derűsebbnek látta a reggelt. A lány a mellkasán feküdt és a karja valahol a szívénél nyugodott. Ivan úgy érezte ki kell élveznie ezeket a pillanatokat, amikor egyiküknek sem jár semmi a fejében, amikor nem esik szó arról aminek tegnap éjszaka kellett volna történnie. Most, a reggel fényében, Ivan azt kellett, hogy mondja,  nem bánta meg, hogy így cselekedett. Elara a mellkasán feküdt és úgy festett, mint egy angyal, legalábbis Ivannak ez jutott eszébe. Nyálas hasonlat, nem rám vall, gondolta keserédesen, de még megmozdulni sem mert igazán nehogy felébressze Elarát. A napsugarak cirógatták a bőrét és Ivan helyesnek érezte a hasonlatát. A lány fehér számára, ártatlan, tiszta fehér. Nem érdemes megváltoztatni ezt, gondolta keserűen és valami mély szántotta fel a lelkét. Törődni akar vele, ahogyan ő tette eddig. Viszonozni a meleg érzéseket, de hogyan, ha a két iker démon itt liheg a nyakukban és számonkéri a 'nagy pillanatot'. Ivan magában már néha dacból nem tenné meg.

A lány mocorogni kezdett a karjaiban és Ivan érdeklődéssel figyelte ahogyan lassan pislog és feldolgozza a helyzetük. Az arca nyugodt maradt, az ajkán egy mosoly húzódott és úgy fordította a fejét, hogy kihulljanak a szeméből a rakoncátlan hajszálak és lássa a fiú arcát. Felemelte a kezét és megsimitotta a fiú arcát.

  - Neked meg kell szöknöd. - suttogta rekedten 

Ivan behúnyta a szemét, élvezve a lány hűsítő érintését és belegondolt abba, hogy milyen lenne az élete Elara nélkül. Színtelen.

  - Nekünk.  - javította ki

Elara szomorúan pillantott rá. Újra elértek a válaszúthoz. Eddig akármennyire is önzően ragaszkodott Ivanhoz, most az ő érdekében képes lenne elengedni. Minden percben úgy pillant a fiúra, mintha ez lenne az utolsó alkalom,  amikor láthatja. Ő nem tud itt boldog lenni, de talán ezen tud segíteni, ha már magán nem.

  - Én nem tehetem. - mondta Elara  elgondolkodva - Pedig szeretném. 

Ivan kinyitotta a szemét és a tekintete izzodt. Ki akarta szabadítani ezt a kalitkába zárt madarat, úgy tűnik ő fél a repüléstől. Mélyen sóhajtott és nem akarta feladni a reményt,  hogy mindketten kijuthatnak innen. Életében először nagyon akart hinni valamiben.

  - Félsz az ismeretlentől? - a hangjában nem volt semmi szemrehányó - Én veled leszek. Akármit is mondtak a külvilágról, nem olyan. 

Sok mindent mondtak neki a külvilágról. Szörnyű dolgokat és azt állították, hogy a maga fajta 'hibás' embereknek nincs helyük ott. Elara torkában gombóc volt, tudta, hogy a defektjével Ivan is tisztában van. Mégis, felajánlta, hogy vele lesz. Együtt lesznek.

  - Én szeretném látni. - ismerte el a lány félénken 

Ivan felpattant és megfogta a kezét, megcsókolva azt. Elara szeme elkerekedett és pír futotta el az arcát. Lassan felült, ahogyan a fiú is. Ivan arca szomorú volt, Elara pedig nem szerette látni a nagy, kétségbeesett szemeket.

  - Gyere velem! - kérlelte Ivan 

Elara az ajkába harapott és bizonytalanul nézett rá. Ivan az ismeretlenből egyetlen egy darab, amit ismer. Képes lenne ezért a darabért beledobni magát az ismeretlen tengerébe. Ivan közelebb csúszott a lányhoz az ágyban.

  - Milyen sorsod lenne itt? Hoznának egy másik fiút neked. 

Elara szemében könny gyűlt. Nem, azt nem akarta. Mekkora az esély rá, hogy egy olyan kaliberű fiút hoznak neki, mint Ivan Lightwood?  Semennyi. Meg aztán, túlságosan kötődik a fiúhoz és a színeihez, az egyetlen színekhez, amit lát.

  - Nem akarom... - sóhajtotta Elara- De hogyan hagyjam itt a családom? 

Ivan kinyújtotta a kezét és megsimitotta az arcát és felemelte az állát, hogy a lány szomorú zöld szemébe nézzen. A másik kezét a lány vállára tette és azon járt az esze, hogy mennyire hozzá nőtt a szeme és Elara egész lénye. Nem akarom itt hagyni, határozta el.

  - Nálunk családra lelnél. Én... - hadarta idegesen, a szívverése felgyorsult - Ugye nem hiszed azt, hogy magadra hagynálak? Hiszen szere- 

A hangja hirtelen elhalt és idegesség vett erőt rajta. Érezte, a pír lassan elönti az arcát és nem tud a lány szemébe nézni

  - Ivan te szeretsz?  - kérdezte óvatosan Elara 

A fiú behúnyta a szemét és a keze remegett. Tudta már magában, hogy ez az érzés magában lappang régóta. De csak akkor vette észre igazán, mikor egyre több szerelmes vers került a lapjaira.

  - Úgy tűnik igen. - suttogta rekedten és a homlokát Elaráénak támasztotta 

Elara szíve majdnem kiugrott a mellkasából, mióta várta már a pillanatot, hogy kiszabaduljon belőle ez az érzés.

  - Én is szeretlek,  Ivan. 

A fiú nem habozott tovább és az ajkaikat egy csókba fogta. Édes volt és gyengéd és melengette a szívük, Ivan pedig minden bűntudat nélkül csókolta meg, belül valami azt kiáltotta,  igenis megérdemlik ezt. Elara félrehúzott egy kicsit és komolyan nézett a fiúra.

  - Szeretlek és ezt fogják kihasználni. - szólalt meg Elara - El kell menni. 

X

  - De hogyan csináljuk? 

Elara elgondolkodva Ivánt és még maga sem akarta elhinni, hogy kész elhagyni mindent, amit eddig ismert és elmegy a fiúval, akit az elején a Morgensternek büntetésének vett.

  - Amikor nincsenek itthon, az biztos. - jelentette ki Elara 

Ivan keze visszatalált a lány derekához és magához ölelte.

  - És az mikor lesz? - még maga is meglepődött, milyen türelmetlen a hangja 

Elara rázta a fejét és az ajkába harapott,  azt kívánta most az egyszer bárcsak jobban ismerné a bátyjait.

  - Nem tudom, sosem szólnak előre. 

Elara közelebb fészkelődött a fiúhoz és ráncolta a szemöldökét. Ivan tekintete elmélázó volt, a szemét gondterheltség árnyékolta.

  - Mi a baj? 

Mintha belenyilalt volna azokba a pontokba, ahol megégették, Ivan megkínzottan pillantott a lányra.

  -   Az örök.  - mondta kurtán - Nincs semmilyen fegyverünk. 

  - Van. - vágta rá komolyan a Elara és lekúszott a fiú öléből - Mutatok valamit. 

X

  - Ezt mind a Morgensternek adták neked? 

Elara bólintott és kelletlenül ült le egy méretes láda elé. Ivan követte és félszegen felnyitotta a ládát.

  - Minden szülinapomra adtak valamit.

Ivan elámult a temérdek fegyvertől, de közben még jobban undorodott Valentine Morgenstern-től. Szinte egy gyereknek adtak mérget a kezébe, még szerencse, hogy Elara nem járt azzal, amivel nem kellett. Tőrök, pengék,  üvegcsék, olyan mennyiségben,  amit bárki megirigyellt volna. Elara érdektelenül nézte mindezt, az agya egy emléken járt, amikor még régen egyszer mérgében meg akart szökni,  de az őrökig sem jutott Adair és Aidan már tudtak róla és mentek megállítani.

  - Valamit tennünk kell a személyzettel is. - mondta csendesen Elara - Ők mindig szólnak a bátyjáimnak mindenről.  

Ivan bólintott és a tekintetük összefonódott. Most nem szabad hibáznia.

Author's note : közeledik a finálé gyerekek, én már izgatott vagyok ,) De a történet itt nem áll meg!