Színtelen (Árnyvadászok) TMI

Első összetűzés [4]

Elara még sokáig idegesen fészkelődött az ágyán és nem találta a helyét. Nem fért a fejébe hogyan tehettek ilyet a Morgensternek. Tudta, sőt érezte, hogy nem rendes emberek, habár ő azokon a meséken nőtt fel, amiben az apja a dicső Morgenstern és Torch klán együttműködéséről beszélt és fontos szerepéről az árnyvadászok között. Gyermekkorában nem tartotta szörnyű embereknek a Morgensterneket, habár Jonathan-t így is kerülte, ám Clary-vel szívesen játszott. Aztán ahogy nőtt, úgy kezdett megérteni dolgokat, úgy kezdte befejezni az apja idolizálását és a szövetséges klántól való ajándékok is egyre sötétebbek lettek. Akármennyire is sötétnek és kegyetlennek tartotta Valentine-t és a fiát, sohasem gondolta volna, hogy egy férfit adnak neki ajándékba.

Elara meleg takarók között forgolódott és képtelen volt leállítani a zakatoló szívet. Nem tudott megbirkózni a ténnyel, hogy egy érző, élő, emberi lény van a birtokában.

A reggel szinte éberen találta, a lány nehéz szívvel kelt fel az ágyból és az egész éjszaka az ágy mellett tartott irónjához kapott. Sohasem foglalkozott ennyit azzal a tárggyal, főleg azért mert nem volt rá szüksége. A birtokon nem fenyegette veszély és a területet pedig nem hagyhatta el úgysem. A másik ok, hogy nem tartotta magát árnyvadásznak, csak egy akromatopsziás lánynak.

Az írónja sokáig a kezében maradt, habár csak az ágy szélén ült. Nem tudta mit tegyen, félt lemenni az alaksorba de ugyanakkor a kíváncsiság hajtotta. Sokszor gondolta, talán képzelődött és senki sem volt odalent, minden a képzelete szüleménye volt. De valahol tudta belül, hogy igaz volt amit lent érzett, hallotta a másik lény légzését.

Határozottan felállt és úgy felöltözött, ahogyan minden nap, nem akarta tudomásul venni, hogy valami az éjszaka megváltozott, hogy ő most már nem más emberként tekintett magára a tükörben. A fekete fehér képű lány sötéten pillantott rá a tükörből, hatalmat sugárzott, amitől még ő maga is meglepődött, soha nem érezte magát hatalmasnak a sötétzöld hosszú ruhájában, de most mégis valami más fényben látta magát. Tényleg érzett is kézzel fogható változást, egy másik ember életével rendelkezett. Rendelkezett vele, de nem tudta mit kezdjen vele. Sohasem rendelkezett különösebb hatalommal a házban, ugyan voltak szolgálók a házban, egy szerény személyzet amit Artegal Torch zsugoriskodva megengedett magának. Elara viszont nem szeretett főnökösködni.

A lába viszont nem az alaksorba vitte, hanem a harmadik emeletre, Aidan Torch szobája elé. A hajnali gyér fényben félénken állt meg a kemény tölgyfa ajtó előtt. A kíváncsisága viszont mozgatta a kezét, a lány izgatottan kopogtatott az ajtón, várva hogy Aidan féltűnik az ajtóban. Nem kellett sokat várnia, az idősebb bátyja kinyitotta az ajtót és álmosan pillantott a lányra. Elara végignézett a fiú fáradt alakján és már akart is bocsánatot kérni, de a kíváncsisága felülmúlta:

- Te tudtad?

Aidannak kellett néhány másodperc míg értelmezte a kérdést, majd idegesen betessékelte a lányt a szobájába és gyorsan bezárta mögötte az ajtót. A fiú tudta, hogy ez nem olyan beszélgetés amit mohó falu ház folyosóján meg lehet beszélni. Mielőtt még becsapta volna az ajtót, reménykedett abban, hogy Adair, az öccse nem szerez tudomást a sokkolt állapotú húgukról, Aidan már maga előtt látta volna az elégedett és kárörvendő vigyort az öccse arcán.

- Igen, tudtam.- válaszolta csendesen - Jártál már lent, gondolom.

Aidan szeméből minden olyan egyszerű, gondolta Elara, Ő mindent át tud vészelni. Aidan komolyan nézett végig a lány bágyadt és gondterhelt alakján. Elara félénken bólintott.

- Sajnálom, hugi. - mondta Aidan és a lányhoz lépett, a vállára téve a kezét - Nem tudtunk nemet mondani Morgensterneknek.

A lány remegett az idegességtől, az ujjai hidegek lettek, újra gyengének és erőtlennek érezte magát. Aidan Torch megsajnálta és az ugyan íratlan törvényt hanyagolva a karjaiba zárta a húgát. Az árnyvadászok nem ölelkeznek, főleg nem a Torch klán, ezt próbálták a fiú agyába verni már kis korától. Aidan szeméből minden más volt, mint amit rá akartak erőszakolni, ő nem értette miért nem ölelheti meg a húgát vagy az édesapját ha úgy érzi. Az a gyengeség jele, intette Artegal Torch, és egy Torch klános sem lehet gyenge. Erre visszaemlékezve Aidan csak még szorosabban magához szorította, bármilyen megbánás nélkül.

- Mit tegyek, Aidan?

-Nem küldhetjük vissza. - mondta csendesen Adain - Muszáj itt maradnia, Valentine biztosan ellenőrizni fogja, mert ez az ajándék inkább büntetés számunkra.

- Tettél valami rosszat? - kérdezte óvatosan, egy pillanatra tényleg féltve a bátyját és a róla alkotott szép képét

- A te szemedben nem. - válaszolta kisvártatva- Az ő szemében talán igen.
X

Ivan Lightwood fáradt szemekkel nézte a hajnal bágyadt fényeit, csodálkozva, hogy a pokolba is besüt a napfény. A láncok kacéran csillantak meg mintha ékszerek lennének, ám ő nagyon is szívesen ledobná ezeket az ékszereket. Egyszer csak egy halk kattanást hallott, meg akart fordulni, hogy lássa az idegent, de a láncai nem engedték, makacsul feszítették őt az ágyhoz. Az ajtó csendesen visszacsukódott, az illető akár ki is mehetett, de Iván érezte, hogy egy másik emberrel egy levegőt szív.
A két kezén megzörgette a láncot, remélve az illető megszólal. Nem érkezett semmi reakció, Ivant pedig egyre jobban kezdte felemészteni a düh. Napok óta nem látott ételt, vagy vizet, az a rúna, amit még Jonathan Morgenstern rakott rá, tartotta életben igazán. Gyenge volt, testileg legalábbis, a karja és lába meredt, Ivan Lightwood viszont nem becsülte le annyira magát, lelkiekben igen is fáradhatatlanul lázadni akart.

Elara megdermedve állt az ajtóban, a kezében megszorította a stelejét, de még az sem volt képes erőt adni neki. A gyerekes kíváncsisága felülmúlta a félelmét és most is a hatása alatt áll. Ez volt az első fiú akit látott a testvérei és Jonathan Morgenstern kivételével. Számára egy érző, élő titokzatos lény van láncra verve. Elara szeme éberen követte a fiú mozdulatait, és Elara azon találta magát, hogy belemerülve bámulja a fiút. A fiú arcát nem tudta látni, aminek részben örült is, hiszen így a fiú sem láthatja. Azt viszont letagadhatatlanul bánta, hogy ő nem láthatja a fiú arcát. Elara megfigyelte a fogoly fiú testalkatát, a széles és határozott vállát, az izmos karjait, ám maga a fiú nem adta a kigyúrt fickó képet, inkább nyurga és arányos testalkatú. Rövid éjfekete haja volt és sápadt fehér bőre. Elara próbált valamit kivenni a fiú öltözetéből, de a betegsége, hogy nem látja a színeket közbe szólt. A fiún egy szürkés színű póló volt, amin sötét foltok voltak, Elara félte azt feltételezni, hogy vér.

Ivan hangját a haragja erősítette meg, mély és követelő volt:

- Ki van ott?!

Elara szíve ijedten dobbant a mellkasában, a fiú hangja felgyorsította a szívverését és ijedtében majdnem kiejtette a kezéből stelejét.

- Elara Torch. - felelte kisvártatva, olyan halkan, hogy kételkedett abban, hogy a fiú képes lesz meghallani

Ivan Lightwood pedig hallotta a felénk lány hangot, a szíve a mellkasában továbbra is dühvel dobogott. Megfeszítette az állkapcsát és undorral gondolt a kimondott névre. Egyből eszébe jutott miért hozták ide, hogy egy lányka adják 'játékszer' gyanánt. Keserűen húzta a száját és a mellkasa megemelkedett. Próbálta a fejét a hang felé fordítani, de nem sikerült, amúgy sem akarta különösebben látni kinek a birtokában van. A hang viszont egy kicsit meglepte, egyáltalán nem számított arra, hogy ilyen felénk és lágy lesz. Ez csak még jobban feldühítette, hiszen egy álszent, romlott belsőjű lány fogja a kezét rá tenni. A gondolatba is beleborzongott és türelmetlenül megfeszítette a láncait. Milliónyi színesebbnél színesebb jelző jutott eszébe amit a lánynak mondhat, amivel tudathatná mennyire gyűlöli és megveti a családja és tette miatt. Igen, azokért a tettekért amiket még meg sem tett, Ivan viszont ismerve a dolgok menetét, biztosan meg fog tenni. Ám a cifra jelzők helyett csak ennyit mondott:

- Engedj el.

- Mi? - kérdezte óvatosan Elara, a szavak inkább egy eltorzult morgásnak tűntek, mint ép szavaknak

Fájhat valamilye, állapította meg szánakozóan, de a félelem és bizalmatlanság nem engedte egy tapottat sem a helyéről mozdulni. Ivan türelmetlenül mordult egyet, egy igazi dühös, mély morgás ami határozottan arra utalt, hogy a fiú már rég felszakitaná magától a láncait ha tehetné.

- Eressz el.

Author's note : bocsássatok meg a hosszú kihagyás miatt, nem volt szándékos, de túl sok minden lefoglalt, de most már gyakrabban lesznek részek, ígérem. ;) @Soph_IArt