Never lose hope (L.H. hungarian)

4. - Apa

Most nem igazán van semmi féle hozzáfűznivalóm. Csak annyi, hogy köszi, hogy olvastok, csillagoztok és esetleg kommenteltek.  ❤❤❤

----------------------------------------

Ó te jó ég! Iszonyatosan fáj a fejem, megpróbálom kinyitni a szemem, de retináim majd' kiégnek a fény hatására. Hol vagyok és mi történt?

- Hello kincsem! – szólít meg egy ismerős hang.

Lassan kezdek magamhoz térni és a hang irányába fordítom fejem, majd megpillantom apát. De nem otthon vagyok. Ez...ez egy kórház. Értetlenül kapkodom a tekintetem össze-vissza a szobában. Hogy kerültem ide?

- Annyira örülök, hogy végre felébredtél! – mintha kissé fátyolos lenne, amúgy mindig szigorú tekintete. Tényleg ennyire örül nekem, de hát miért? - Látom, nem nagyon érted mi történik veled. Nem emlékszel semmire? – nemlegesen megrázom fejem.

Igen, apa ezt jól látod. Bár ha jobban belegondolok... Rémlik valami...Buli volt, meg Dave, meg Luke és sok vér. De csak homályos képek villannak be. Nem értek semmit.

- Apa! Elmagyaráznád, mi folyik itt? – hangom úgy cseng, mint egy rémült zombi elhaló morgása. Akár horror filmet is forgathatnának most velem.

- Istenem Annabelle! Majdnem elveszítettelek! Rettenetesen dühös vagyok és elkeseredett. Miért csinálod ezt velem? – törnek ki apából az érzelmek, de indulatossága fel nem fogható számomra.

- Mit miért csinálok, apa? Nem értelek. – suttogom.

- Nem érted, mi? Miét is értenéd... Először is, majdnem meghaltál. Igen, jól hallottad. Rengeteg vért vesztettél, és műtét közben nem kis mennyiségű vérre volt szükséged, de az orvosoknak sikerült pótolni a vérveszteséget. Aztán már az intenzív osztályon feküdtél, amikor komplikációk léptek fel és újra kellett éleszteni. Nem csak majdnem meghaltál, hanem egy percre leállt a szíved. Percekig küzdöttek az életedért, de végül sikerült. – elszorult torokkal hallgatom, ahogyan apám kétségbeesetten vázolja fel rózsásnak nem éppen nevezhető helyzetemet. Majd folytatja. – Tudod te, milyen érzés egy apának így látnia saját gyermekét? Szörnyű! És ha ez még nem lenne elég, meg kellett tudnom, hogy kábítószer nyomait találtak a véredben és súlyosan alultáplálta vagy. Alig vagy 41 kg. Mióta drogozol? Nem hiszem el, hogy idáig süllyedtél Annabelle. Hogy történhetett ez? Kábítószer, késelés, anorexia? Mit csináltam rosszul?

Akad ki teljesen, majd az a könnycsepp, ami eddig csak bujkált szemében, utat tör magának, és legördül arcának éles, markáns vonásain. Sosem láttam még őt sírni.

Olyan érzés, azt az embert sírni látni, aki mindig is a legerősebbnek mutatta magát, mintha egy darab meghalna belőlem. Mint amikor rájövünk, hogy nincs is Télapó...

- Apa, én saj... - Szavamba vág.

- Ha sajnálnád nem csinálnád ezt a sok szart. Mi értelme van ennek az egésznek? Magyarázd már el nekem, kérlek, mert nem értelek. Miért nem tudsz normális lenni? Miért keveredsz mindig bajba?

- Próbálnám elmagyarázni, de te már megint nem figyelsz rám. Sosem figyelsz, nem hallgatsz meg! Csoda, hogy egyáltalán most itt vagy. Érdekellek legalább egy kicsit is?

- Velem te nem beszélhetsz így, én az apád vagyok! Hetek óta itt vagyok melletted, már hogy ne érdekelnél? Te vagy az egyetlen lányom. Akár tetszik neked, akár nem.

- Végig hallgatnál egyszer az életben, anélkül, hogy nem szólsz közbe? – bólint. – Mióta anya elhagyott minket, minden megváltozott, és ez már nem most volt. Te folyamatosan a munkába menekültél, velünk soha nem foglalkoztál. Szerinted azzal mindent meg lehet oldani, hogy a legdrágább cuccokkal elhalmozol minket? Nem! Az nem helyettesít téged, a szülőt, akinek szeretni és törődni kellene a saját gyermekeivel. Sosem voltál ott, ha szükség lett volna rád, vagy akár egy szülinapról vagy focimeccsről volt szó. Tudod, hányszor reménykedtem, hogy eljössz a balett előadásomra? Minden egyes alkalommal az ajtót néztem, hátha vagyok neked olyan fontos, hogy eljöjj és megnézz. De nem! Nem jöttél. Aztán kezdtem szépen lassan beletörődni. Josh még mindig csak egy kisgyerek. Apára lenne szüksége, akire felnézhet.