Never lose hope (L.H. hungarian)

29. - Gyűlöllek!

Hello Kis Drágaságok! ❤

Rettenetesen sajnálom, hogy két hónapra csak úgy eltűntem innen, de rengeteg minden történt... Vizsgák, utazás, mindenféle változás, stb... és egyszerűen időm nem volt felnézni ide, írni pedig végképp nem. :( Ezermilliárd bocsánat, hogy így elhanyagoltam a dolgokat, de most újult erővel, több szabadidővel és ötlettel térek vissza közétek. :)

Meg szeretném köszönni nektek ez a rengeteg megtekintést és szavazatot. Csodásak vagytok, és megaboldoggá tesztek engem. :) ❤

Remélem, még érdekel titeket ez a maradék pár fejezet és velem tartotok a végéig.

Jó olvasást! ;)

---------------------------------------

  A paplan sarkát idegesen gyűrögetve ülök az ágyam szélén, arra várva, hogy jöjjön végre a nővér és elkezdődjenek a vizsgálatok, amik után végre kiderül, haza mehetek-e vagy sem. Az elmúlt hónapokban kínszenvedés volt szinte minden egyes itt eltöltött nap. Nem volt és még most se egyszerű tartani a megfelelő étrendet. Az, hogy minden egyes falatot magamba kell erőltetnem, gyötrelmes küzdelem saját magammal. Persze már sokkal jobb és könnyebb, mint volt, de szerintem ez sose lesz gyerekjáték számomra...

Még ha fáj is beismernem, de Luke-nak hatalmas szerepe volt abban, hogy a gyógyulás útjára léphettem. Nem gondoltam, hogy valaki ilyen hatással lehet rám és az életemre, azt pedig főleg nem, hogy az a bizonyos valaki Luke lesz. Ráadásul mióta kibékültünk még szorosabbra fűződtek köztünk a szálak. Minden nap bejön hozzám, hoz valami filmet, vagy valami kis apróságot, amivel jobb kedvre derít. Amikor nincs velem, akkor pedig vicces kis üzenetekkel bombáz engem, véletlenül se unatkozzak, vagy érezzem rosszul magam. Teljesen félreismertem őt. Az általam annyira utált fiú igazából kedves, figyelmes és hihetetlenül szórakoztató társaság. Azt hiszem, kezdek teljesen és visszavonhatatlanul beleszeretni, akármennyire is nem akartam, valahogy megtörtént, és ezen már nem lehet változtatni.

- Készen állsz, Annabelle? – Dugja be fejét az ajtón a nővér.

- Igen. – Felelem bizonytalanul, majd felállok az ágyról és követem a fehér öltözetű idősebb hölgyet.

Beszállunk a liftbe. Cél a második emelet. Míg leérünk, a lift falán lévő tükörben kezdem el tanulmányozni magam. Hajam igencsak megnőtt az elmúlt hónapok alatt, olyannyira, hogy ráférne egy frissítés. Az arcom már kevésbé beesett, mint volt, de még mindig nem az igazi egészséges lány képét mutatom. Bőröm sápad fehér, mivel az elmúlt hetekben napfény nem igazán érte. Látszik, hogy felszedtem pár kilót, ami miatt feszengek. Nem tetszik a látvány. Kövérnek érzem magam, pedig tudom, ez nem helyes, és elvileg most kezdek el kissé emberibben kinézni. Remélem ezt az orvos is így látja majd, és haza enged végre, mivel már nem sokáig bírom ezt a monoton bezártságot.

Rövid csilingelésre kapom fel a fejem, ami azt jelezte; kiszállás. Izgatottan, görcsberándult gyomorral teszek meg minden egyes lépést a vizsgáló felé, amit kis időn belül el is érünk.

- Bent már vár rád Mr. Judd. Menj be nyugodtam. – Mosolyog rám kedvesen a nővérke, aztán távozik.

Idegesen bekopogok, majd belépek az ajtón.

- Á, Miss McQueen! Hogy van? – Érdeklődik, miközben valamit szorgosan ír a kezében lévő jegyzettömbe.

- Jól. – Felelem kurtán. Nem beszélgetni jöttem.