Never lose hope (L.H. hungarian)

1. - Vége?

Sziasztok! :)

Mivel beteg vagyok, meghoztam az első hosszab részt. Remélem tetszeni fog. Kérlek, ha olvassátok, hagyjatok valami kis visszajelzést! :)

----------------------------------------------------

Ki vagyok én és hogyan történt, hogy Luke Hemmings segítségére szorultam? Ez egy kicsit hosszú és bonyolult.

A nevem Annabelle McQueen, de mindenki csak Ann-nek szólít. 17 vagyok és itt élek Syneyben. A St. Louise's Private Grammer-be járok, ami itt az egyik legelőkelőbb magániskola.

Az apám Ausztrália száz legbefolyásosabb embereinek az egyike. De úgy tűnik anyámnak még ez sem volt elég, mivel elhagyott minket, amikor 10 voltam, az öcsém pedig 1. Őt azóta leginkább a dadája, Eilisa neveli. Apát nem sűrűn látjuk. Vagy dolgozik vagy üzleti úton van. Mióta az a nő - akit anyának nem tudok nevezi - elment, ő a munkájába temetkezik és velünk nem különösebben foglalkozik. Azt hiszi, azzal mindent megold, ha elhalmoz minket drágábbnál drágább cuccokkal. De nem. Én nem vagyok megvehető, Joshnak, az öcsémnek pedig egy apára lenne szüksége, akire felnézhet és bármikor számíthat.

Sok mindennel próbáltam már felhívni apám figyelmét magamra, de eddig nem jött össze. Hiába volt már kék hajam, hiába csináltattam piercinget, hiába öltöztem úgy, mint egy útszéli, hiába csináltam pár balhét a suliban, apára semmi nem hatott. Úgy fogta fel, ez csa tinilázadás, semmi extra. Aztán egy éve úgy gondoltam, ha elkezdek nem enni, az majd feltűnik neki. Először csak tüntetésképpen nem ettem, majd elkezdem büntetni magam, azzal, hogy megvonom a szervezetemtől a táplálékot, vagy ha megeszek valamit, teszek róla, hogy ne maradjon meg bennem. Pedig én sosem voltam az a típus, aki utálja magát és saját magának árt. De azt hiszem minden ember életében van egy bizonyos pont, amikor eljön az önsajnálat és önutálat ideje.

Nálam ez miért következett be? Mert elegem lett abból, hogy szinte szülő nélkül kellett felnőnöm, abból, hogy igaziból soha nem figyelt rám senki. Hallottak, de nem hallgattak meg.

De minden lázadásom hiábavalónak tűnt. Apának minden elkerüli a figyelmét, nem foglalkozott semmivel. Csak a saját világában él. Elhiszem, hogy neki sem könnyű, de mégis csak ő a felnőtt.

Barátaim nem igazán vannak. Mikor a gimit elkezdtem beálltam pompomlányokhoz, és ahogy az lenni szokott ezzel együtt jött a hírnév is. Az életem egy igazi közhely volt. Én voltam Ms. Népszerű, gazdag pompomlány. Hányinger.

Aztán másfél éve betelt a pohár. Elegem lett mindenből és mindenkiből. Otthagytam a szurkolócsapatot és új elfoglaltságot kerestem magamnak.

Kedves arcú embereknek nem lehetne hívni a mostani, állítólagos barátaimat. Hosszú történet, hogyan is ismertem meg őket, de a lényeg az, hogy nem vetik meg a drogokat és balhékat és valamilyen különös oknál fogva gyorsan befogadtak engem is. Jó érzés volt tartozni valahova, ami nem átlagos. Én sosem voltam rossz lány, de mióta velük lógok elkerülhetetlen, hogy a rossz dolgokba ne keveredjek bele. Bár én drogozni nem sűrűn drogozom, én inkább csak terjesztem. Igen, akár azt is mondhatnám, hogy díler vagyok.

Szörnyű, mi lett belőlem. Néha már undorodom magamtól. Többször ott akartam már hagyni a bandát, de ez sajnos nem olyan egyszerű. Dave, aki a csapat feje, nem hagyja, hogy otthagyjam őket. Hiába fizetnék neki rengeteg pénzt, nem engedi. Szinte a saját játékszerének tart. A

markában vagyok. Azt mondja, sose talál még egy ilyet, mint én. Pedig nem vagyok a csaja, még csak az alkalmi társa sem. Többek között ez az egyik baja. Az, hogy nem kaphat meg. A másik meg, hogy ártatlannak tűnök és nem gyanakszik senki arra, hogy én vagyok a terjesztő. Mondjuk a suliban terjednek olyasféle pletykák rólam, hogy egy drogos ribanc vagyok, de eddig még nem buktatott le senki sem. Egyrészt azért, mert tudják, hogy az apám mindent elsimítani, másrész pedig ők is tőlem szerzik az anyagot.