Never lose hope (L.H. hungarian)

5. - Problem?

Ezer meg még ezer bocsi, hogy csak most hoztam új részt. :(

Remélem nem lett annyira rossz.

Köszi mindent. Puszi nektek! :* <3

------------------------------------------------------

Szombat reggel van. Végre haza mehetek. Nagyon elegem van már a kórházi környezetből és a bezártságból. Minden nap valamilyen vizsgálaton kellett részt vennem. Megfigyeltek, vért vettek, a különböző életfunkcióimat figyelték, hogyan működnek, és mivel mindent rendben találtak, ma elhagyhatom ezt a heteken át számomra otthont nyújtó barátságtalan és lehangoló helyet.

Már csak kontrollra kell visszajönnöm egy hét múlva, amikor a varratokat is végre kiszedik belőlem.

Apa kedd óta bent se volt nálam, de ezen már meg se lepődöm. Egész héten egyedül voltam, senki felém se nézett, közösségi oldalaimon egy üzenetet se kaptam, sms-m se érkezett. Nem hiányzom senkinek.

Talán annyi előnye van ennek az egésznek, hogy nem kell suliba mennem még egy jó ideig. Mondjuk rengeteget kell majd pótolnom, ami egyáltalán nem lesz könnyű, de legalább nem kell elviselnem azt a sok idiótát.

Itt ülök az ágyam szélén az összepakolt cuccaimat bámulva és arra várva, hogy apa végre megérkezzen és elvigy.

- Annabelle! - Hoppá, csak gondolnom kellett rá, és már itt is van.

- Apa! - nagyon hivatalosak vagyunk. Szép!

- Mehetünk? - egy apró bólintással jelzem felé, hogy készen vagyunk, indulhatunk.

Megfogja a táskáimat és határozott léptekkel elhagyja a szobát. Követem. Beszállunk a liftbe, majd ki a liftből, ki a kórházból és be az autóba.

El sem hiszem! Olyan jó érzés végre kint lenni. Sydney utcái semmit nem változtak ezalatt a pár hát alatt, csak az idő lett melegebb.

Most is gyönyörűen ragyogja be a nap az utcákat. Nem sokára beköszönt az igazi nyár. Már alig várom. A nyár a kedvencem.

Vicces, hogy a filmekben karácsonykor esik a hó és hideg van, itt pedig mikulásruhában szörföznek az emberek a verőfényes napsütésben. Imádnivaló.

Régen én is minden nap lejártam a partra meglovagolni a hullámokat. Megnyugtatott és kikapcsolt. Úgy éreztem minden rendben, senki nem bánthat, senkinek nem kell megfelelnem. Csak én vagyok és az óceán. Az óceán, aki mindig ott van, ha baj van. Akinek bármit elmondhatok, meghallgat. Barátok híján ő az én legjobb barátom. De egy jó ideje már nem találkoztunk. A deszkám is valahol a garázsban porosodik.

Hiányzik. Nagyon hiányzik. Mi lett velem?

Apa lassít, majd leparkol. De várjunk csak! Hol vagyunk? Ez nem a mi házunk!

- Apa? - nézek rá értetlenkedve.

- Annabelle! - Jajj, Istenem! Már megint kezdjük?

- Apa! - Szólok hozzá már-már hisztérikusan.

- Annabelle? - Na jó, kezd már nagyon unalmas lenni. Nem vicces!

- Miért álltál itt meg?

- Hát drágám, most szépen becsengetünk Hemmings-ékhez, és szépen meg fogod köszönni, hogy azon az estén megmentette az életedet.

- Biztos lehetsz benne, hogy én ki nem szállok innen. - Mondom neki ingerülten. Nem normális, ha azt gondolja, hogy én bárkinek is megköszönök valamit. Biztos, hogy nem!

-

Apa szó nélkül kinyitja a kocsiajtót, átjön az én oldalamra és kinyitja az enyémet is. Teljesen ledöbbenve nézem cselekedeteit. Megfogja a kezemet és elkezd maga után húzni egészen a bejárati ajtóig.

Köpni-nyelni nem tudok, csak bámulok, mint valami értelmi fogyatékos.

Látom ahogy apám a kezét kinyújtva készül megnyomni csengőt, kétségbeesetten próbálok keze után nyúlni, de olyan vagyok, mint egy lassított felvétel.

Mire feleszmélek, már Mrs. Hemmings ölelget.

- Jajj, drágám úgy örülök neked!

Te jó éj! Miért történik ez velem? Miért ölelget egy olyan nő, akit én még életemben nem láttam?

Úgy állok itt, mint egy darab fa. Mozdulatlanul és teljesen szótlan.

- Gyertek beljebb! - invitál be minket kedvesen Mrs. Hemmings.

Nagyon szép a házuk. Világos, tágas, rendezett és otthonos. Ugyan a mi házunk is gyönyörű, de otthonosnak egyáltalán nem lehetne nevezni. Olyan mint egy katalógusban. Túl steril. Mintha senki nem lakna ott. Nem mersz semmihez sem hozzányúlni, nehogy még csak egy milliméterrel is arrébb kerüljön, megbontva azzal a tökéletességet, ami az égész házat uralja.

- Andrew nincs itthon, elment golfozni. Mindjárt szólok Luke-nak, hogy itt vagytok. - int a kanapé felé, hogy foglaljunk helyet, aztán eltűnik valamerre. Egészen aranyos ez a nő... A fia vajon miért olyan amilyen?

- Jó napot Mr. McQueen! Annabelle! - persze nekem ma mindenki csak ennyit mond: Annabelle. Blehh. Ráadásul ez a hangsúly...

- Szervusz Luke! - köszön apám. Majd látván hogy én még csak a fiúra sem nézek, megbök.

- Hello! - mondom mogorván és alig hallhatóan. Szemem sarkából látom apám rosszalló pillantását, de hát mit kezdjek vele? Ő rángatott ide. Szó szerint.

- Hozhatok valamit inni vagy enni? - kérdezi Hemmigs mama.

- Nem, Liz, köszi. Sietünk! - mondja apa.

- Én sem kérek semmit Mrs. Hemming! - Hoppá! Tudok ám én is udvarias lenni.

- Hát persze, hogy nem kér. Nézz csak rá! - szólal meg Luke gúnyosan, a száját félrehúzva, mire én gondolkodás nélkül a dohányzóasztalon lévő gyertyát megragadom, hozzá vágom, és kiviharzom az ajtón.

- Annabelle! - hallom Liz és apa hangát, ahogy utánam kiabálnak, de nem foglalkozom velük. Elkezdek futni, mint akit üldöznek.

Csak futok, futok és futok. Körülbelül tíz perce futhatok, mire egy autó lelassít mellettem és dudál.

- Azonnal szállj be Annabelle! - üvölt ki belőle apám.

Mivel teljesen kimerített a futás, most nincs erőm szembeszállni vele, ezért fogom magam és bevetődöm az anyósülésre hang nélkül.

- Miért kell engem mindig ilyen helyzetekbe hoznod? Viselkedj már legalább egyszer az életben egy normális lányhoz méltóan! - tudtam, hogy nem úszom meg a fejmosást...

- De az a rodahék Luke kezdte! Amúgy meg miért nem tudsz egyszer az életben kiállni mellettem?

- Hány éves vagy? 5?

- Nem! 6 és egy 6 éveshez képest eléggé érett.

- Annabelle McQueen! Egyáltalán nem vicces, amit most művelsz. Ezt nem úszod meg ennyivel!

- Haha! Miért mit akarsz csinálni? Szobafogság? Mekkora büntetés!

- Holnap ebédre átjönnek Hemmings-ék és szépen bocsánatot fogsz kérni a kis dühkitörésed miatt.

- Na arra várhattok! - mondom, és mivel hazaértünk felszaladok a szobámba és örülök, hogy végre egyedül lehetek. Megint...