Never lose hope (L.H. hungarian)

15. - Meglepetés!

Nagyon hálás vagyok, hogy olvassátok a blogom. Köszönöm  a szavazatokat és a hozzászólásokat! Nagyon jól esnek.  <3

Itt is van a következő rész. Bocsi, hogy uncsi, de kell egy kis átkötés. :)

Jó olvasást! ;)

---------------------------------------------

- Hogy érzed magad mostanában, Annabelle? – Kérdi a pszichiáterem, Dr. Thompson.

Mrs. Thompson egy ötvenes éveiben járó, fekete hajú, barna szemű, csinos hölgy. Nagyon jól bánik az emberekkel, nem véletlenül választotta ezt a szakmát, bár engem kissé idegesít.

Már két hónapja járok hozzá, de még mindig nem érte el azt a bizonyos áttörést nálam, amit szeretett volna, elmondása szerint. A csoportos foglalkozástól is többet remélt, de én igencsak passzívan veszek részt rajtuk.

Egy csapat szerencsétlennel vagyok együtt ezeken a foglalkozásokon, és beszélgetni kell velük, vagy valami hülye feladatot csinálni. Többek között lefesteni az érzéseinket, megformálni gyurmából, milyennek látjuk magunkat, stb. A beszélgetéseken pedig mindenki elmondja, mi nyomja a kis szívét, miért nem esznek, miért bántják magukat, ilyesmik. Mindenki csak panaszkodik, meg sír. Halál az egész.

- Szóval Annabelle? – Teszi fel ismét a kérdést Dr. Thompson.

- Jól. – Felelem kurtán, majd órámra pillantok. Ajj! Még csak tíz perc telt el.

- Bővebben? – Próbál meg tartalmasabb választ kihúzni belőlem.

- Nagyon jól? – Nézek rá kérdően, vajon megfelel-e számára ez a válasz.

- Mikor hagyod abba az ellenállást? Hidd el, én csak jót szeretnék neked. Bennem megbízhatsz. Tudod, orvosi titoktartás. – Mosolyog rám, bíztatva ezáltal, hogy nyíljak meg felé.

- Meddig kell még ide járnom? – Kérdem tőle unottan. Talán nem ma jött el az a nap, hogy feladom ellenállásom.

- Amíg rendbe nem jössz. – Válaszolja.

- Rendben vagyok. – Nézek rá szúrós szemekkel.

- Annabelle, kérlek! Mindkettőnknek egyszerűbb lenne, ha beszélgetnék egy kicsit. Ha továbbra is ilyen ellenséges leszel, és passzív, akkor bizony még sokat kell engem látogatnod. Gondolom, ezt nem szeretnéd. Igaz?

- Mit akar, mit csináljak? – Csattanok fel.

- Mesélj végre magadról, és válaszolj őszintén a kérdéseimre! – Feleli. Nem hiszem el, hogy ilyen higgadt tud maradni. Jó, hogy ez a dolga, de én erre biztosan nem lennék képes.

- Első kérdés? – Adom be a derekam, mivel minél előbb itt akarom hagyni ezt az egészet.

- Kezdjük az elején! Mesélj a gyerekkorodról! Milyen volt? – Teszi fel első kérdését, ezzel megkezdve a beszélgetést.

Különös mód belekezdek életem történetébe, és minden kis apró részletet elmondok. Gyerekkoromtól kezdve, át azon, hogy anyám elhagyott minket, hogyan is kerültem be a Dave-féle bandába, azt a bizonyos estét, amikor majdnem meghaltam, egészen mostanáig. Mindent elmesélek. Még magam is meglepődöm rajta, mennyire megnyíltam, hisz' ez tőlem rettenetesen távol áll, de úgy érzem, mintha talán kevesebb teher nyomná a vállam. Különös ez az érzés. Nem tudom, hova tegyem.

- Gratulálok Annabelle! Sikerült elérned az első mérföldkövet a gyógyulásod felé vezető úton. – Mosolyog rám Dr. Thompson, miközben valamit még feljegyez a kezében lévő kis noteszbe.

- Mehetek? – Tér vissza az igazi énem.

- Karácsony után találkozunk. Akkor majd megbeszélünk pár dolgot. Kellemes ünnepeket! – Int kedvesen az ajtó felé.

- Önnek is! Viszlát, Dr. Thompson! – Köszönök el, és viharzok ki a helyiségből.

Hazaérve megdöbbenve tapasztalom, hogy apa már itthon van. Történt valami?

- Szia, Annabelle! – Köszön.

- Szia, apa! Hát te? – Nézek rá értetlenül.

- Ma csak egy tárgyalásom volt. Beszélnünk kell! – Mutat a kanapé felé, hogy üljünk le. Rosszat sejtek. Ami így kezdődik, az már nem jelent jót.

- Igen? – Húzom fel szemöldököm.

- Tudod, hogy alapítottam egy új céget. Már a társam is megvan, aki segíteni fog nekem az ügyeket intézni, és mivel szeretnénk világszerte terjeszkedni mostanában rengeteg megbeszélésre, konferenciára és tárgyalásra jártam, aminek meg is lett az eredménye. A finneknek nagyon tetszettek a feltételeink és az egész cég szerkezete, működtetése, ezért leszerződtek velünk. – Magyarázza.

- Örülök neki, de ez engem miért érdekel?

- Mert jövő héten kell véglegesíteni a szerződést, valamint lesz egy jótékonysági karácsonyi estély, aminek keretein belül jelentik be az üzletkötést.

- Szóval megint nem lesz normális karácsonyunk, mert ismét valahol máshol töltöd a karácsonyt. Remek! – Mondom neki csalódottan, majd felállok eddigi helyemről.

- Nem, Belle! Ez azt jelenti, hogy mind a hárman elutazunk Finnországba, és ott töltjük az ünnepeket. Meglepetés! - Tárja szét karját, és vár a reakciómra.

- Szuper! – Húzom el a számat.

- Meglátod, nagyon jó lesz! Ott most hó is van. Imádni fogod. – Lelkesít, de nem igazán jön be.

- Hát, hogyne. – Mondom ironikusan, majd otthagyom.

Finnországban karácsonyozni egy csomó arrogáns, kopaszodó, középkorú befolyásos üzletemberrel és beképzelt feleségeikkel biztos nagyon jó lesz... Már alig várom. Ja, nem!