Never lose hope (L.H. hungarian)

21. - Közelebb!

Sziasztok! :)

Mint mindig, most is szeretném megköszönni, hogy érdekel titeket a történet, és ezt csillag/1-2 komment formájában tudtomra adjátok. :)

Mint mindenki, néha én is elbizonytalanodom, hogy vajon jó-e, amit csinálok (gondolok ezalatt arra például, hogy eléggé elhúzom a dolgokat, és két főhősünk kapcsolata még mindig nem forrot ki teljesen;  az írásmódom vajon elég jó-e,és a többi...), és érdemes-e folytatnom, de amígy vannak, akiknek tetszik - nem számít hányan, mert én már akkor nagyon boldog vagyok, ha akár csak egy-két embernek tetszik - addig igenis folytatni fogom, és megprómálom kihozni magamból a legtöbbet (kisebb-nagyobb sikerrel).

Szóóóval itt is van a következő rész. :)

Jó olvasást! ;)

-----------------------------------------------------------------------------------

Hatalmas izgalom vette át elmém fölött az uralmat. Olyasfajta idegesség, amit nem tudom, minek köszönhetek. Izzad a tenyerem, görcsöl a gyomrom, és a szívem oly' hevesen üti a ritmust, hogy a világ leggyorsabb dobosa is megirigyelné azt.

Az előtérben, a tükör előtt ácsorogva várom Luke-ot. A tükörből egy elégedetlen lány néz vissza rám. Hiába van tökéletesen besütve a haja, hiába visel meseszép ruhát, mégsem érzi magát jól a bőrében.

Mintha egy idegennel néznék farkasszemet, arra várva, ki a gyengébb, és ki fordul el hamarabb. Ez az egész egy nagy őrület. Hisz' az a lány én vagyok. Én, teljes valómban. Én vagyok az, aki utálja magát, aki nem szívesen néz tükörbe, és én vagyok az is, aki igazán elveszettnek érzi magát, pedig szinte mindene megvan...

Honnan jönnek az érzéseink? Mi alapján érezzük magunkat a felhők közt, vagy éppen lent a pokolban legmélyebb bugyraiban? Mi alapján döntjük el, hogy valami jó vagy rossz?
Az agyunk néha elég gonosz, és kiszámíthatatlan játékot játszik velünk, és csak akkor nyerhetünk, ha igazán erősek vagyunk...

Én igazán próbálok erős lenni, de nem megy. Nem találom okát annak, miért kéne erősnek és kitartónak lennem. Céltalanul libbenek át egyik nap kapuján a következő napra. Mintha minden egyes cselekedetem hiábavaló és értelmetlen lenne. 

Hiába nem akarom magam rosszul érezni, egyszerűen már nem tudom, hogyan kell boldognak lenni. Lelkem egy sötét ládában van bezárva, és kulcsát már rég elvesztettem. Feltörni pedig nem tudom, hogyan lehetne.

Szánalmas vagyok. Ez ellen nincs, mit tenni.

Hatalmasat morduló gyomrom zökkent ki tükörképem bámulásából, és a mardosó önsajnálatból. Tényleg, ma még csak egy eperturmixot ittam – bár ez szinte mindennapos – de ma valahogy jobban figyeltem arra, mennyi kalóriát is viszek be. Jól akartam ma kinézni. Végül nem jött össze.
De hát kinek akarok tetszeni? Luke-nak? Jaj, dehogy! Teljesen megzakkantam.

A házban uralkodó csendet hirtelen a csengő hangos csilingelése törte meg. Luke az.

Jaj, de nem akarom ezt az egészet! Még egy utolsó pillantást vetek magamra. Púderszínű csipkeruhám fejhatódott alját lesimítom, majd az ajtóhoz lépek, és kinyitom.

- Azta, McQuuen! Nem is rossz! – Néz végig rajtam elismerően.

- Hello, Hemmings! – Köszöntöm semleges hangszínnel. Nem akarom, hogy rájöjjön, igen csak jó esett a bókja. Mellesleg, ő sem néz ki rosszul. Be van állítva a haja, és meg van borotválkozva. Sötétszürke öltönye pedig kiemeli azúr szemeit. Te jó ég! Miket gondolok? Nem vagyok ma teljesen magamnál. Luke nem néz ki jól. Utálom őt.