Never lose hope (L.H. hungarian)

23. - Gond

Sziasztok! :)

Itt is van a következő rész. Igaz egy kissé unalmas, de ez csak egy átkötő fejezet. :)
Köszi most is mindent! :) <3

Jó olvasást! ;)

--------------------------------------

*Annabelle McQueen*

Péntek van. Már majdnem egy hete, hogy anyámat megláttam a kávézóban. Azóta nem voltam suliban se. Elvileg „beteg" vagyok, de az igazság az, hogy egyszerűen nincs kedvem semmihez, és senkihez.
Apának nem meséltem a kis „incidensről", nem tudja, mi történt. Jobb így. Ő talán még ennyire se tudná feldolgozni a történteket, mint én, tekintettel arra, milyen állapotban volt, miután anya elhagyott minket...

Múl vasárnap, épp, amikor már mentem volna kifelé az ajtón, meghallottam egy ismerős hangot, amint azt mondja: „mindjárt hozom a kakaót, drágám". „Drágám" – még mindig itt cseng a fülemben. Nekem is mindig ez mondta, ugyanilyen hanggal és hagsúllyal. Egyből tudtam, hogy Ő az. A meglepettségtől kiejtettem a kávét a kezemből, ami aztán a földön landolva szanaszét folyt, ezzel minden tekintetet magamra vonzva, köztük az Övét is. Lefagyva álltunk egymást bámulva, mire ő végül feleszmélt, hogy az elhagyott lányával találta szemben magát. Ó, Istenem, az az arckifejezés, amit akkor vágott... Nem bírtam tovább nézni, elrohantam.

Teljesen összetörtem. Miért jött vissza? Ráadásul van egy másik családja. Mi miért nem voltunk elég jók neki? Azért jött, hogy ezt az orrunk alá dörgölje azzal, hogy új, tökéletes családot alapított? Gyűlölöm! Sokszor inkább azt képzeltem, meghalt. Sokkal elviselhetőbb volt a tudat a számomra, hogy halott, mint az, mi már nem kellünk neki. Mit keres itt? Nem okozott még elég fájdalmat?

Na, és ott van Luke. Mi a francért csókoltam meg? Talán, mert előtte egy kisebb sokkhatás ért, és össze voltam zavarodva, és ő meg pont megjelent, és elszállt minden józan eszem, és nem tudom. Ajj! Különben is, miért kell mindig mindenhol ott lennie? Nem mondom, nem esett rosszul közelsége, és ahogyan vigasztalni próbált, de még mindig idegesít. Nem is tudnám pontosan megfogalmazni, Luke mi is nekem. Több, mint egy ismerős, vagy évfolyamtárs, de kevesebb, mint egy barát. Luke csak Luke. Nincs pontos definíciója. Nem tudom eldönteni, hogy idegesít, ha velem van, vagy kifejezetten jó érzéssel tölt el. Halvány lila gőzöm nincs, mit érzek.

Én próbáltam erős lenni, de már nem bírom tovább. Nekem ez túl sok. Rá kell jönnöm, gyenge vagyok, és szánalmas. Ráadásul ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnék, itt fetrengek az önsajnálatban elmerülve. Mondhatom, szép. Fogalmam sincs, mi a következő lépés. Igazából tovább kellene lépnem, de belefáradtam ebbe az egészbe. Hogy lehet az, hogy tizenhét évesen valakinek semmi célja ne legyen az életben, és ennyire nem találja a helyét a világban?

Pszichiáternél is több, mint két hete voltam utóljára, pedig heti kétszer kellene mennem. Nem mintha bármiben is segítene, de egyszerűen már tényleg nem tudom, mit tegyek. Lehet jobb lenne, ha rendszeresen járnék, ha más miatt nem is, de végre elmondanám valakinek, mi zajlik a fejemben éppen.

Az a tudat, hogy néhány hónap múlva Amerikába költözök, és új életet kezdek, magam mögött hagyva mindent, nem tesz boldogabbá. Ugyanolyan kilátástalannak látom a jövőmet. Látom lelki szemeim előtt, nem lesznek barátaim. Évekig fogok bezárva ülni a lakásomban, és tanulni fogok, meg sportoli. Aztán lediplomázom, apám szerez nekem egy kiváló állást. Harminc évesen hozzámegyek egy unalmas, de annál befolyásosabb és gazdagabb üzletemberhez, akit az apám által ismerek meg, és ő imádni fogja, én viszont egyenesen utálom majd. Lesz majd három gyerekünk, akiket én nevelek, míg ő a titkárnőjével szórakozik, de én ezt nem teszem szóvá, mert a látszatot fent kell tartani, miszerint tökéletes család vagyunk. Aztán egy szép napon a szívem már végképp nem bírja majd elviselni a sok fájdalmat, és keserűséget, míg végül tejesen összetörik, és feladja a szolgálatot. Jó kilátások...

Nem akarok ilyen életet!

Na, jó! Ahelyett, hogy belefulladnék a szánalmas önsajnálatba, inkább felkelek és elmegyek futni, az mindig feldob. Egy kicsit kiszellőztetem az elmém.

Ledobom magamról puha takarómat, feltornázom magam a párnáim közül, majd szép lassan kikelek az ágyból. Lépéseim szinte visszhangzanak az üres házban. Átöltözök edző ruhába, összefogom a hajam, aztán a fürdőszobába sietek, hogy megmossam fogaimat, és egy kicsit felfrissítsem magam. A tükörbe pillantva egy zombinak is szörnyen kinéző lény tekint rám. Ez nem lehetek én. Megdörzsölöm szemeimet, annak reményében, hátha rosszul láttam az előbb, de sajnos gyorsan realizálnom kell, hogy nem lett jobb. Megnyomkodom mutatóujjaimmal az arcom két oldalát, amik olyan beesettek, mintha hiányozna onnan egy-egy darab. Ajkaimat nyelvemmel benedvesítve rájövök, teljesen ki vannak cserepesedve. Arcom sápadt, színtelen. Szemem alatt pedig hatalmas lila karikák húzódnak. Árnyéka se vagyok egykori önmagamnak. Mi lett velem?

Pofázmányom alapos áttanulmányozása után végre sikerül megmosni a fogaimat. Visszamegyek a szobámba, előkapom az iPod-om, felveszem a futócipőmet, aztán lerohanok a lépcsőn, egészen a konyháig, ahol töltök magamnak egy pohár narancslét, amit egy perc alatt felhörpintek, és már megyek is kifelé. Tíz perces nyújtás és bemelegítés után végre útnak indulok.

Az idő pont alkalmas a futásra. Nincs túl meleg, gyönyörűen süt a nap, és a szél néha küld egy-egy lágyabb fuvallatot, ami felfrissülést hoz számomra. Fülemben szóló zene ritmusát felveszik a lábaim. Teljesen kizárom a külvilágot, valamint a gondolataimat. Nincs most más csak én, a zene, és a futás. Megszűnik minden. Súlytalannak és szabadnak érzem magam, akár egy madár.

Háromnegyed óra elteltével érzem, elfáradtam, ezért utam haza felé veszem. Tizenöt perc múlva már otthon is vagyok. Jóleső kimerültség érzése veszi át testem felett az uralmat. Miután egy kicsit kifújom magam, bevonulok a fürdőbe. Leveszem ruháimat, megengedem a vizet, és beállok a zuhany alá. A meleg víz ellazítja megfáradt izmaimat. Ez az, amire szükségem volt; futás, fürdés, hajmosás. Problémaim egy kis időre megszűntek létezni, helyüket átvette az üresség. Nem érzek most semmit, csak azt, hogy jól esik, amint a víz masszírozó sugarai hátamat érik. Teljesen lelazít, de sajnos nem állhatok egész nap itt, úgyhogy egy fél óra tusolás után elzárom a vizet, kilépek a zuhanyfülkéből, magam köré és a hajamra tekerek egy-egy törölközőt, majd elhagyom a fürdőszobát. Amint kilépek megszédülök, és hirtelen elkezd minden sötétedni...