"Most végeztem. Ha tud, hívjon fel."
"Találkozzunk. A háza előtt várom."
Ha nem lett volna elég, hogy azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány, akkor ettől a pillanattól kezdve mindennel a tököm tele volt. Órákig, a munkaidőn túl is a szaros nérókkal játszottam egy önimádó cukrásszal, aki folyamatosan azzal próbálkozott, hogy ha lyukat beszél minden élő ember hasába a Földön, talán megnyer magának.
A zoknim is marcipános, a hajamban minden bizonnyal porcukor van; hacsak nem őszültem bele időközben, ami az elmúlt tizenkét órát tekintve lehetséges opció. A lábam lerohad, a kezeim remegnek, ahogy az arcom is, ami most már örökre ezt az automata mosolyt fogja formálni, a szám pedig a mondatot: Tessék, jó napot kívánok!
Nagyon nincs szükségem még ennél is nagyobb érzelmi löketre. Márpedig az, ha Bereczki Zoltánt beengedem az életembe, a lakásomba, a helyre, ahol az erkély előtt katonás sorban száradnak a szárítón a fehérneműim, az egy nagyon nagy csattanással érkező hullám lesz a mai napomon. Jézusom, el kell tüntetnem a bugyikat...
Mindennek tetejében tömegközlekedéssel kellett utaznom, amit legalább tíz éve nem csináltam. Éreztem, ahogy leülök a villamosra, ezer és ezer bacilus mászik rám, szagmolekulák százai telepednek a ruhámra, és a hajamra, és valamiért az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul. Erre minden okuk megvolt, úgy ültem, mint aki karót nyelt, igyekeztem semmihez sem hozzáérni, az arcom pedig Mozart Requiem-jét játszotta. Képzelem, milyen benyomást teszek majd Zolira. Torz arccal, csapzott hajjal, másik izzadságszagában úszva. Álomnő.
Hogy kicsit rendbe szedjem magam, előkotortam az aktuális olvasott könyvet a táskámból, és inkább arra koncentráltam, mint a saját menthetetlen helyzetemre, amiből még legalább negyven perc hátravan.
A könyvet múlt héten szereztem, még Ágostonnal, az utolsó együtt töltött napjaink egyikén. Most ez a kis mozzanat olyan távolinak tűnik, mintha fényévekre lenne, vagy meg sem történt volna. Csak egy álom volt, amiből felébredtem, és most itt a kemény valóság. A tenger mélye, ahol vergődöm a földhöz láncolva, a bilincsemen egy számkódos zárral, aminek a megfejtésére alig van időm, mert fogy az oxigén. Pontosan ilyen érzés egyedül nekimenni a vakvilágnak. Beleverni a csákányom egy olyan sziklatömbbe, ami túl kemény, eltörheti az eszközöm. Vagy kitartóan ütöm, és megtalálom a gyémántot valahol, a mélyébe rejtve, vagy elbukok, és jobb, ha a törmelék alá ásom magam.
Michael Jackson: Holdséta. A könyv, amit évek óta kerestem, és egyszer csak odatermett az Alexandra polcára. Egészen pontosan négy könyvet olvastam ki eddigi életem során, ami róla szól. Minden könyv attól volt élettelen kicsit, hogy nem a saját szavai voltak. Ha már az emberről könyvet írnak, életében, nem mellesleg, az legyen az ő szájíze szerint szerkesztve. Az összes életrajzzal annyi volt a baj, hogy nem Ő írta. Felőlem lehetett volna Paul McCartney is az író, bármennyire rajongok érte is, akkor is Jackson szájából akarom hallani a történetét. A Király történetét. A Holdséta a könyv. A könyv, amit maga a Király mesél nekem, én meg szájtátva bámulom, és még annál is jobban szeretem, mint eddig.
A rajongásaimról sosem beszélek szívesen. Ez túl személyes dolog. Például az; hogy Bereczki Zoltán rajongó vagyok, egy olyan titok, amiről maximum a családom tud. Nem azért, mert kínos, vagy cikinek érzem, egyszerűen csak gyengének látom tőle magam. Gyengének abban a mivoltomban, hogy olyasvalaki iránt táplálok érzelmeket, akit nem ismerek, viszont szeretném tudni, milyen ember. Gyenge vagyok, mert azzá tesz a rajongás irántuk. Kivétel ez alól a Michael Jackson imádatom. Na, meg a The Doors. De hát Jim Morrison egy isten, ezzel kár is lenne vitába szállni.
ESTÁS LEYENDO
Illúzió - Fanfiction
FanficAz "Illúzió" egy olajozott, jól működő szervezet. Célja a tökéletes illúziókeltés, legyen szó bármiről. Aki hozzájuk fordul, minőséget kap, az élete gyökeresen megváltozik. - persze, amíg megfizetik. A cég mottója egyszerű, és határozott: Pénzért b...