Illúzió - Fanfiction

13. fejezet - "Ha akarod, lehetek Ő is"

" Az a holnap már négy napja volt. "

A szemeim forgattam, és választ pötyögtem:

" Nem ez a lényeg. Háromra legyél a cukrászdában! Ahogy megbeszéltük."

Majdnem fél óráig váratott a válasszal, holott tudtam, hogy ma nincs sok dolga. Úgy volt, hogy találkozunk reggel, mielőtt a cukrászdába indulok, de lemondta.

" Jó. Ott leszek. "

*

Izgultam a mai nap miatt, talán jobban, mint az első találkozástól. Egy kis hang azt duruzsolta a fülembe, hogy van miért szoronganom. Hogy valami ma nem fog sikerülni.

Az Előddel töltött nap után erősnek éreztem magam, és azon az estén úgy feküdtem le, hogy másnap felhívom Bereczkit, és beszélünk. Ez reggelre elmúlt, és két teljes napig bámultam a nevét a híváslistán, mire küldtem neki egy emailt, a mai forgatókönyvvel. Az üzenetre összesen egy napszemüveges smile figura volt a válasza, ez után következett négy hívás, amit nem fogadott, és három üzenet, amiben biztosítottam róla, hogy egy PET palackkal is képes vagyok ölni, úgyhogy jobban teszi, ha vissza ír.

Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Néhány nappal ezelőtt vörös fejjel verte az ajtómat, hogy bocsánatot kérjen, és az egész ügyet kockáztatta miattam. Ma félmondatokban és sárga fejekkel válaszol. Arra gondoltam, hogy végső soron ő sértődött meg rám, ami szerintem teljesen jogtalan lenne. Elvégre ő hagyott szarban, én meg csak azért ráztam le, mert veszélyeztette a megbízást. Mindenki ezt tette volna a helyemben. Még a legnagyobb fanatikus rajongói is, akik minden előadáson; koncerten ott vannak. Én csak néhányat láttam, amik igazán érdekeltek. Na jó, többet. De a fanatizmusom Michaelé.

Nincs joga megsértődni. Nincs joga neheztelni rám. A munkakapcsolatunkat soha nem hanyagoltam el, és ez a legfontosabb kapocs, ami összeköt minket.

Hogy is lehetne másképp? Mi más lehetne köztem, és Bereczki Zoltán között? Lássuk be, ha nem találkozunk az ügy révén, talán sosem futunk össze, maximum egy előadás után belém szalad, amikor hazatart, én meg a cigim szívom a színház előtt. Nincs közös pont az életünkben, ami összekötne. A kisebbségi komplexusom, amit a munka ellenére tartok, pedig megakadályozott volna abban, hogy ha valaha is találkoztunk volna, akkor odamenjek hozzá. Talán odamentem volna. Talán lenne közös képünk. Talán egyszer, némi alkohol segítségével még Facebook-on is írtam volna neki, mennyire szeretem, hogy később ezt megbánjam, és még annál is idegesebb legyek, ha látja. Mit is kezdtünk volna egymással? Az ő neve azzal jár együtt, hogy olyan emberekkel mutatkozik, olyasvalakiket enged a közelébe, akik megérdemlik. Nem, inkább kiérdemlik. Mivel is lehettem volna egy közülük? Még csak nagy rajongó sem vagyok, aki mindenről tud. Talán ez nem lett volna baj. Tehetségem sincs igazán semmihez. Vannak dolgok, amikben jó vagyok, de közel sem elég ahhoz, hogy kitűnjek. Mit kezdene egy szürke kisegérrel, aki a munkájába temetkezik? Mit tehetne valakivel, aki kevésnek érzi magát ahhoz, hogy vele legyen? Mi lenne, ha ő is kevésnek gondolna? Nem bírnék élni azzal a tudattal, hogy nem érek fel ahhoz, hogy vele legyek. Ha másnál fordulna elő, sem örülnék neki. Mégis kinek tetszene, ha rájönne, hogy nem felel meg az elvárásoknak? Senkinek. Az ő esetében különösen rosszul esne.

Nem is igazán tudom, miért. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi köt hozzá ennyire. Az, hogy ismerem, biztosan nem. Nem ismerem. Az, hogy mindent tudok róla, mint rajongó, biztosan nem. Botrányosan hiányos a tudásom.

Azt hiszem, az egész lénye az oka. Ahogy a dolgokhoz áll, ahogy az emberekkel viselkedik, ahogy ő Bereczki Zoltán.

Én pedig szervügyileg szükségét érzem, hogy ezt az embert ismerjem, úgy, hogy Ő is akarja. Ellenkező esetben többéves depresszióba süllyedek, és feketére festetem a hajam.