Illúzió - Fanfiction

9. fejezet - "Mondtam már, hogy lepkéket gyűjtök?"

A sóstói nyaralónk olyan, mint a Szükség Szobája. Annak a személynek, vagy személyeknek van fenntartva, akinek szüksége van rá. A családi tradíciók ide nyári hétvégéket szerveznek, télen pedig az bújhat el a kandalló előtt, aki csak akar.

Ezért hoztam ide Bereczkit.

- Karácsonyfa? - bután nézett a majd két méteres fára a nappali közepén. Maga mellé ejtette a táskáját, és jobban szemügyre vette a normann fenyőt ünnepi díszben.

- Miért? Maga a húsvétot ünnepli éppen? Akarja, hogy holnap tojásokat rejtsek el a kertben?

- Csak meglepett.

- A nagyanyám érdeme. Minden évben ide is állítanak fát. Az ünnepek előtt egy hetet itt töltenek a nagybátyámmal és a nagyapámmal. Olykor ajándék is van. Nézze meg, hátha magának is hozott valamit a Jézuska...

- Most csak viccel velem... - hitetlenkedve felnevetett, és úgy nézett rám, mint valami csodabogárra.

- Komolyan! Nézze meg!

Biztosra vettem, hogy azt hiszi gúnyolom, de mégiscsak közelebb lépett a fához. Habozott, aztán lehajolt a legkisebb doboz elé. Felnézett rám, én csak bólintottam, ő meg úgy kapta fel a kis dobozt, mintha attól tartana, hogy csak hologram, és eltűnik. Feltépte a csomagolást - a szívem vérzik, ha valaki tépi a csomagolópapírt -, kivette a kerámiát a dobozból, aztán egy ideig csak bámult rá.

- Ez egy bögre.

- Az.

- Miért van rajta Michael Jackson?

- A kedvence, nemde?

- Honnan kerülne egy idegen házba egy nekem szóló ajándék?

- Karácsonyi csoda - nem akartam lerombolni, hogy fogalmam sem volt róla, hogy valaha idehozom, arról meg pláne nem, hogy véletlenül éppen egy nekem szánt ajándékot nyit ki. Szerencsés véletlen, vagy csoda, egészen mindegy, láttam rajta, hogy meglepett, de örül.

- Ki akarja próbálni?

- Szabad?

- A magáé, hogyne szabadna! - szégyenlősen nyújtotta felém a bögrét. Meghitt pillanat volt, ahogy ott guggol a fánál, aminek fényeit a nagybátyám a nappali világításával összekötötte, így ha valaki felkapcsolja a villanyt, az égősor is felkapcsol. Sárga fények villództak az arcán, azon a gyermeki mosolyon, amit egy egyszerű bögre váltott ki belőle. Elméláztam, vajon hány karácsonyt tudnék ezzel a mosollyal tölteni, de mielőtt felhasználtam volna a bal kezem is a számoláshoz, a konyhába siettem, és feltettem a vizet forrni.

Ha nem is hagyomány, mindenképpen megszokás lett abból, hogy stresszes helyzetben teát iszunk.

- Miért akar kiszállni?

- Úgy érzem nem vagyok elég ahhoz, hogy átverjem a fél világot.

- Erre gondolhatott volna a foglaló előtt is...

- Nem is akar meggyőzni?

- Miről?

- Hogy csináljam meg.

- Nézze - mély levegőt vettem, és előre dőltem. - Ez csak és kizárólag a maga döntése. Ha úgy érzi, nem megy, hát nem megy. Nem tudom, milyen ez. Magában kell eldöntenie, hol húzza meg a morális határait.

- Azt hittem, azért hozott ide, hogy lebeszéljen - összezavartam. A terv működik. Tudtam, hogy ha nekirontok azzal, hogy 'Hülye vagy, megcsinálod!', százzal rohan hazáig, és még be is mutat a saroknál.