Illúzió - Fanfiction

1. fejezet - "Felőlem lehet Brad Pitt is..."

Pár pillanatig bambán bámultam Előd jobb fülét, aztán becsuktam a szám, megköszörültem a torkom, és nagyon igyekeztem egy ember benyomását kelteni.

- Nem teheted ezt velem... - ennyit tudtam kipréselni száraz torokkal. Becsapva éreztem magam. Abban a pillanatban elhittem, hogy az egész előléptetős szarság csak trükk volt, hogy valami béna melót a nyakamba varrjon, amit más nem vállal el, csak a hülye Egry Teodóra, aki azt hiszi, ha elég keményen dolgozik, az meghozza a gyümölcsét. A kis naív...

- Kedvesem... - utálom, ha valaki így szólít. Nem vagyunk púderes barokk pipergőcök. - Mint ahogy azt mondtam az előbb, az ügyfélnek a legjobb kell. Te vagy a legjobb! Ki mást küldhetnék?

- Tudom is én... Valaki mást?

- Sajnálom, de amíg meg nem csinálod az ügyet, nincs előléptetés - keményen nézett az arcomba. Minden vér kifutott a testemből, a szemem szikrákat szórt.

- Tizenöt tetves év, Előd! Majd' a fél életem, amit a cégnek szenteltem! Mit akarsz még tőlem? - a hangom hisztérikusan csengett vissza a fülembe, és minden oka megvolt rá, hogy ilyen legyen. - 16 évesen kerültem ide! Az Isten áldjon meg, a kibaszott unokahúgod vagyok!

- Tudod, hogy a család kártyát nem lehet nálam kijátszani.

- Francba a családdal! Jó vagyok! - felpattantam, és körözni kezdtem. Francba az egésszel, 13 hónapja nem gyújtottam rá Ágoston miatt, és most nagyon akartam egy szál cigit. Egy doboz cigit.

- Higgadj le, és beszéljük meg a részleteket - Előd a fotel felé intett. Nyugodtan figyelt, és azt várta, hogy visszaülök. Ehelyett én bemutattam neki, felkaptam a táskám, és eljöttem. Az ajtó megremegett a tokban. Esküszöm, ha lesz még egy alkalmam, összetöröm azt az üvegajtót.

Látom magam előtt, ahogy Előd sóhajt, és lustán felkel, hogy italt töltsön magának. Vodkát. A kedvencét. Egy jégkockával. Visszaül a helyére, és egyetlen hajtással odagurul a székkel az ablakhoz. Onnan nézi, ahogy én hisztérikusan kirohanok az épületből, és taxit fogok. A körút végéig követ a szemével, aztán visszagurul az asztalához. Felhívja apámat, és a szokásos szöveggel megfőzi, hogy hívjon fel, együnk együtt, és beszéljen rá az ügyre. Amiről persze ő nem mondhatott semmit, mert a jelenetem belefojtotta a szót. Én persze nem mondok nemet apámnak. Sosem álltunk közel egymáshoz, ezért sosem mondok nemet neki, így a levegőben himbálom, hogy egyszer talán majd elismeri amit csinálok. Találkozom vele, beülünk egy puccos étterembe, és ugyanazt rendeljük, mint 15 éve minden egyes alkalommal. 15 éve, mióta először játszottuk el ezt a forgatókönyvet. Akkor mondtam először vissza megbízást. Majdnem.

Én előételnek erőlevest kérek, aztán csirkét eszem salátával, végül túrós palacsintát kérek, amiből a mazsolákat kipiszkálom, és odaadom apámnak. Ő előétel gyanánt salátát rendel, aztán hortobágyi palacsintát, végül máglyarakást. Szó nélkül ülünk a desszert végéig, aztán ahogy leteszik a kávét elénk megköszörüli a torkát, ahogy én is szoktam, és megigazítja az ingujjait, amolyan Adrien Brody-féle mozdulattal. Ezután jöhet a véget nem érő szövegelés a felelősségről, a megbízhatóságról, és az adott szó betartásáról. Merthogy annak idején szavamat adtam, hogy minden erőmmel segítem az Illúziót. 16 évesen sok mindent megígér az ember, nem igaz?

Én bólogatok, lehúzom a kávét feketén. Most rajtam a sor, hogy megköszörüljem a torkom, aztán kiroppantom a lábujjaim a cipőben, és felállítom a falakat. Az okok sokaságát, amiért az egész céget otthagyhatnám a náthásba. Talán még egy könnycseppet is elmorzsolok, amiről apám persze tudja, hogy annyira őszinte, mint egy leányanya szeplőtelen fogantatása. Beszélek arról, hogy mennyi minden mást csinálhatnék ahelyett, hogy a nagybátyám seggét nyalom non stop. Beszélek róla, miért akartam annyira az Illúziónak dolgozni, és mennyi mindent nem kaptam meg ebből. Aztán szépen lassan meggyőzöm.