Illúzió - Fanfiction

Epilógus - Álomkép

Tavasz

Boldog madárcsicsergés tölti be a májusi levegőt. A virágillat boldogsággal keveredik.

A fák a zöld ezer színében pompáznak. Ez a május a főváros májusa. Azoké az embereké, akik reggel felkelnek, munkába indulnak, és irigykednek azokra, akik a Margit-szigeten sétálnak, és napfürdőznek. Kacsákat etetnek, sétálnak a romok között. Kutyát futtatnak, vagy éppen ők maguk futnak. Ez Budapest tavasza.

Az ő tavaszuk másmilyen. Mezítláb lépkednek a homokban, távol a világ zajától, távol a tavasz üdvözlésétől. Elmerülnek egymásban, és a gondolataikban. Háttérzene gyanánt a tenger andalító moraja szól. Egymásba karolva sétálnak, ki ki a maga világába réved. Igaz, ezek a világok összefonódtak. Akkor értek egymásba, mikor mégis övé lett az Illúzió, és vállalták a médiabotrányt. Mikor először vallották meg a világnak, hogy az igazi, az éteri szerelem létezik, és ők birtokában vannak.

Mindenki irigyelte a boldogságot, ami a nőé volt, aki mások átverésével kereste a kenyerét, mégis olyan jámbornak bizonyult a való világban, hogy egy erős férfi kellett mellé, aki megmutatja neki, hogy színház az élet. Boldogság, ami a férfié, aki mert hinni valakiben, aki előbb szerette, minthogy ismerte volna. Megmászta a saját maga állította falakat, és ott találta meg a békét, ahol nem számított rá.

Nyár

Budapest nyara. A gatyarohasztó kánikula, ami mindenki létét megkeseríti még akkor is, ha falat ruhában indul útnak reggel hétkor. Nemcsak a Nap sugarai melegítik, de az aszfalt, az ódon bérházak is kíméletlenül sütik az embert. Vizet osztanak, előkerülnek a locsolók, a cukrászdák teraszai megtelnek fagylaltozókkal.

Nekik az első nyár Gödöllő nyara volt. Amikor alig két tucat ember ült a kastélykertben, és várta, hogy mindketten rábólintsanak az esküre, elcsattanjon a pecsételő csók, és végre bemenekülhessenek a hűs kastélyba, ahol csodásan feldíszített teremben megünnepelhetik a szerelem beteljesülését. Pezsgők durrannak, evőeszközök csilingelnek, vidám kacaj tölti be a termet, ahol egykor Sissy is oly sok időt töltött.

Élőzenével ünneplik a győzelmet, keringővel köszöntik valami újnak a kezdetét.

Ugyanide hozzák a gyerekeket később, akik a kastélykertben fogócskáznak, később ide hozzák az ő gyerekeiket; nagyszülőstől.

Egy kastély, ami egy tragikus sorsú királyné egyik legkedvesebb pihenőhelye volt, most már egy boldog család visszatérő emléke.

Ősz

A sárga, a barna, de még egy kicsit a zöld évszaka is. A színskála végtelen, mintha csak csendesen csorogna ő is a vén Dunával a Fekete-tengerbe. Ezek a főváros színei. Mikor a tarka fák a legélesebb kontrasztba állnak a régi háztömbök elszíneződött falaival. Mégis ettől a kettősségtől lesz igazán csodálatos az évszak. A levelek lehullanak, meghalnak, a házak viszont maradnak, és kitelelnek, hogy aztán köszönthessék a rügyeket a tavasz első napsugaraival. Türelmesen várnak, hogy újra életbe boruljon a város.

Az ősz volt a kedvenc évszaka. Nemcsak azért, mert a gyerekek iskolába mentek, és végre több ideje jutott a férfira, akit annyira szeret, hanem mert egyszerre élhette meg az élet végleteit. A születése egy kíméletlen évszaknak, mely a kopár utcákat és a hideget hozza, és a halála a legcsodálatosabb színkavalkádnak. Szerette az őszt. Az összes levél rá emlékeztette. A sárgák a hajára. A hajra, amin minden este végigszánt lefekvés előtt. A zöld a szemére. Bár csak apró foltokban talált zöldet a szemében, mégis, mikor felfedezte ezeket az apróságokat, az volt a legcsodálatosabb felfedezés, ami mellett Colombus is elbújhat. A barna hangjára. Arra a simulékony gyönyörre, ami minden alkalommal körülölelte, akárhányszor a nevén szólította, vagy a szomszéd szobában elkáromkodta magát. Arra az ezernyi árnyalatra, ami akkor csendült fel, mikor a nappaliban írta a gyerekekkel a házit, vagy később, mikor áldását adta a frigyekre.

Tél

Az elmúlás. A hideg sivárság, ami elől mindenki menekül.

Sötétség, mesterséges fények, mosolytalan arcok, fagyott emlékei az ősznek.

Mindenki rohan, hogy a biztonságot jelentő meleg végre magához szólítsa.

Már Máté Péter is megénekelte, hogy egyszer minden véget ér. Nemcsak ő, dalok milliói trilláznak az elmúlásról, a veszteségről. A fényről, ami elhal. A színekről, amik megfakulnak.

A boldogság csillogását sosem veszi el a tél.

Ugyanabban a nappaliban ültek, ahol alig néhány éve még kisemberek kezdtek totyogni, aztán megtanultak társasozni, fellázadtak ellenük, hogy újra rájuk találjanak. Bemutatták szívük választottját, később elhozták szerelmük gyümölcsét, akik ugyanazon a padlón gügyöktek, mint egykor a szüleik.

Most az a padló üres, csupán a régi szőnyeg kopott színei, és a halvány foltok emlékeznek. Ők ketten a karosszékükben üldögélnek, és ugyanúgy hallgatnak, mint amikor egymást találták meg. De ez másféle csend. Ez búcsúzás. Egymástól, és az élettől. Ez a csend kettejük requiemje.

Aztán a függöny legördül.

*

- Zoli, még mindig tapsolnak - Ádám, a mindenes dugta be a fejét az ajtón. Ő, miután leballagott a színpad mellett, egyenesen az öltözőjébe ment. Hatszor tapsolták vissza, de egy hetedikhez már nem volt kedve.

- Nem szeretnék, ne haragudj - Ádám bólintott, és becsukta az ajtót.

Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben, elővette a képet az asztal fiókjából. A szélei szamárfülesek, teli volt ujjlenyomatokkal, itt-ott vizes cseppekben mosódott el a tinta. Ő volt rajta. Az első kép, amit róla készített. Amikor háttal áll, figyeli a vizet, és a hajába kap a szél. Abba a csodás hajzuhatagba, ami csak rövid időre volt az övé.

De nem ma.

Zoli legújabb darabja, amiben a főszerepet játszotta, ma debütált. A közönség azonnal beleszeretett a romantikus történetbe, ami egy kiégett világsztár és egy párizsi virágárus szerelmi történetét meséli el. Ma nemcsak főszereplő volt, hanem szerző is, bár ebből a közönség mit sem sejtett.

Ez az ő történetük volt.

Egy mese, ami neki állít emléket. Az ő illúziója.

Teodóra, Amália... A név nem számít.

A szerelme.