Illúzió - Fanfiction

5. fejezet - "Ja, nekem is van kedvencem, a Bereczki Zoli."

Reggel kialvatlanul ébredtem, a szokásosnál mérgesebben csaptam rá a telefonomra.

Több dolog is bosszantott ezen a reggelen. Az egyik, hogy még csak fél 8 van, én meg már kelek ki az ágyból, hogy magamra öltsem Jermann Amália alakját. A második, hogy ehhez nem kell túl nagy erőfeszítéseket tennem. Azon kívül, hogy felkötöttem a hajam, mást nem kívánt a szerep, és ettől meztelennek éreztem magam. Se paróka, se műszempilla, nincs különösebb ismertetőjegy, csak én. Ez borzasztóan megrémiszt.

A harmadik, és legfontosabb ok, amiért a saját agyamra megyek a mai napon, az Zoli SMS-e. Engem még soha, senki nem ismert fel álcában. Ha kiteszek magamért; márpedig tegnap ez történt, a saját szüleim sem ismernek rám, nemhogy egy vadidegen, akivel egyszer találkoztam, nagyjából öt üzenetet váltottam, és azt gondolom róla, hogy Ő a világ második legjobb Mercutio-ja. Az első Philippe D'Avilla. Csak hű vagyok a gyökerekhez...

Hol rontottam el, hogy Ő mégis meglátta a festék és manír mögött azt az embert, akivel eddig élete során egyszer találkozott, és összesen talán négy órát töltött együtt, amiből legalább kettő ellenségeskedéssel, és harccal telt. Talán ez volt rá akkora hatással, hogy emlékezzen az apró mozdulatokra, mimikára, vagy akármire, ami elárult. Pont most, amikor a leginkább magamra vagyok utalva. Most, amikor nem számíthatok a szokásos profi csapatra, nincs komplett stáb, nincs sminkes, nincs fodrász, nincs senki, aki segítene. Én vagyok, a szekrényem, és a képzelőerőm, hogy kitaláljak valakit, akinek az életébe belefér, hogy hódolattal adózik Bereczki Zoltán munkájának és személyének. Ettől is be voltam gyulladva. Attól, hogy kicsit utánajártam, nem lettem okosabb. MI van, ha valaki rákérdez, miért éppen ő a férfiideálom. Mert szép a mosolya? Mert vékony? Mert élesen gesztikulál? Mert vörös?

Végül a lehető legegyszerűbb farmerem és egy mintás ing mellett tettem le a voksom, a hajam újra felkötöttem. Talán ez lesz a védjegyem; a lófarok. Még nem döntöttem el. Taxit hívtam, közben megittam a kávém, és előkotortam az ügy aktáját, benne a kész forgatókönyvvel.

Ma, a próbanapon mindenkit le kell nyűgöznöm, hogy még véletlenül se mondhassák azt, hogy nem kellek nekik. Szerencsére a felszolgálásban, és a cukrászkodásban is van gyakorlatom, előbbit egy régi ügy miatt gyakoroltam hónapokig, utóbbi érdekelt. Kiskoromban a nagymamám tanított sütni. Előbb sajátítottam el, mint a főzést, és jó voltam benne. Most is az vagyok. Később, egy megbízáshoz is kapóra jött, akkor vettem leckéket egy cukrászmestertől, aki az akkori stábom tagja lett, és segített mindenben. A kapcsolatunk bár megszakadt, de sokat köszönhetek neki, amit talán a jövőben újra használni fogok.

"Gyere már, elkésel!"

Előd. Mi a frászt keres itt? Neki már a fehér irodájában kéne kortyolnia az első pohár vodkáját és szemtelenül flörtölnie kellene az új titkárnőjével, akit a héten vett fel. Na nem, mintha bármelyik titkárnője megérné, hogy ne nevezzék újnak a cégnél. Úgy jönnek-mennek a nők, mintha csak az aznapi zoknijait dobná le a szennyes kosár mellé. Az egyik nem elég okos, a másik túl ronda. Egyik kapafogú, másik túl szép. Egyetlen biztos pont van az életébe, ő a gépírónője; Margit, aki még a nagyapám mellett kezdett. A nő olyan, mint a Házibuli Puppetje, mindenbe belekotyog, és az legtöbbször igaz. Előd sokat ad a véleményére, általában együtt választják ki az új, eldobható munkaerőt, akiknek kaktuszt nem kell tenniük az asztalra. A vágott virág sem hervad el, olyan gyorsan cserélődnek.

Ledobogtam a ház elé, ahol a taxim helyett Előd fekete Volvo-ja állt. Ő a kocsinak támaszkodva várt rám, méretre szabott öltönyben, fekete szövetkabátban, a nyakában a kék-fehér csíkos sállal, amit tőlem kapott tavaly karácsonyra. Hanyagul összefont karokkal figyelte, ahogy mellélépdelek. Úgy nézhettünk ki, mint a gazdag ficsúr, és az ő szegény barátnője. Rajtam még pufi dzseki volt, amiben iszonyúan bénán és kövéren éreztem magam. Sosem hordtam. Nem tetszett, nem én voltam. Ami az én stílusomat illeti, inkább hasonlít Elődére, mint Jermann Amáliáéra. De ma Amália vagyok, ha minden jól megy, még kerek tizennégy hónapig az leszek, úgyhogy meg kell barátkoznom az anyag suhogásával, ha nem akarok defektes roncs lenni a küldetés végére. Legalább a cipőm szeretem. Az a kedvenc darabom. Egy egyszerű, fekete velúr bokacsizma. Ezzel nem lehet melléfogni. Az égben köttetett a frigyünk.