Illúzió - Fanfiction

7. fejezet - "Még sosem voltam az..."

Csendesen mártogattuk a filterünket a forró vízbe. Zoli zöldalmás teát választott, én magamnak egy erős fekete teát csináltam, rengeteg tejjel.

Fura volt a helyzet. A lakásom amolyan szentély. Kevés embernek, jóformán csak a családomnak, és a közeli barátaimnak van engedélye erre a helyre jönni. Ha valakivel, legyen ügyfél, vagy akárki más, találkozni akarok, elhívom valahova. Kávézó, étterem, park. Ahogy kényelmesebb. Egy olyan helyre engedtem Zolit, amit mindennél jobban védek. Leomlott az első bástya.

- Miért jött álruhában?

- Nem akartam, hogy felismerjen.

- Igen, ezt sejtettem.

- Minek kérdez akkor butaságokat? - nem kívántam ragozni ezt a témát. Kínos, és semmi kedvem róla beszélni. Felismert. Ez majdnem akkora csalódás, mint rájönni, hogy a bár legszexibb fiúja meleg.

- Hogy tetszett a koncert? - fél füllel hallottam a kérdést, a bögrémből felszálló gőzt tanulmányoztam, és azon gondolkodtam, mit tenne velem Előd, ha rájönne, mit csináltam.

- Csodálatos volt - szégyenlősen néztem rá, nem akartam így fogalmazni, a szavak kicsúsztak a számon. - Úgy értem, tetszett.

- Volt kedvenc dala? - büszkén kortyolt a teába, láttam rajta, hogy úgy érzi, nyeregben van.

- Sajnos nem igazán ismerem a munkáit... - a füllentés hitele kedvéért lebiggyesztettem az alsó ajkam.

- Azért mégis kellett lennie valaminek, ami tetszett!

- Hogyne! Imádtam Pressert - elhitte amit mondok, de úgy nézett rám, mint aki rajtakap, hogy kekszet lopok a hűtő tetejére dugott dobozból. - Jól van. Megfogott. Az tetszett, ahogy a színpadon érezte magát. Olyan volt, mintha a szívét dobta volna elém.

- Hogy érti ezt?

- Nem játszott szerepet. Láttam már darabban. Őszintén megéli a szerepét, de mégiscsak egy szerep, amit el kell játszania, ha tetszik, ha nem. Nincsenek végletei. Persze, lehet, hogy az első percben nőgyűlölőként kezd, aztán két óra elteltével megnősül, de ez egészen más. A személyiségét mutatta meg. Nem volt manír, semmi mű. Maga volt. Bereczki Zoltán. A saját dalait énekelte. És tudja mi volt a legjobb? Amikor együtt énekelt Presserrel. Maga kívülről nem láthatta azokat az önkéntelen kis mozdulatokat, mosolyokat, amiket a zene közben csinált. Maga majdnem összeesett, hogy együtt énekelhetnek. Ez az Ön rajongása volt. Ember lett. Kilépett a szerepeiből, a cikkekből, minden olyan médiumból, ami magával foglalkozik, és egyszerűen csak egy ember volt, aki ugyanúgy szeret valakit valamiért, mint ahogy mi, nézők, akik azért mentünk, hogy azt láthassuk, akit szeretünk - a mosoly fokozatosan olvadt le az arcáról, azt hiszem, megsértődött rám. A percek csigalassúsággal teltek.

- Nekem még senki nem mondott ilyet - most már biztos, hogy a szívére vette. - Ez a legőszintébb, és legszebb dolog, amit hallhattam - én speciel a kő csattanását hallottam, ahogyan leesett a szívemről. Kényelmetlen helyzetbe hozott, amit ő is észrevett. - Sajnálom, nem akartam zavarba hozni.

- Az arcomra van írva?

- Elvörösödött. Ami mellettem nem könnyű - imponált, hogy próbál feloldani.

- Nem olyan vörös, mint néhány éve...

- Arra a lángcsóvára gondol a fejemen? Hála az égnek! - vállat vontam.

- Nekem tetszett.

- Szóval most nem? - újra zavarban voltam. Kutyaszorítóba kerültem, amiből sehogy sem szabadulhatok. Ha azt mondom igen, rájön, hogy tetszik. Ha nemmel válaszolok, megbánthatom.