A tetováló

II. fejezet

Kék szemek. Pisze orr. Nyegle mosoly.
- Gábor - sziszegem - kivehetem a cigiszünetet?
- Normális vagy? Vendéged van - tátogja vissza. A francba. A fiú feláll.
- Hello, érdeklődni szeretnék, mennyi lenne egy tetoválás.
- Mekkora, milyen, színes vagy fekete... - sorolom a kérdéseket. Elkerekednek a kék szemek. Mínusz egy pont, kék szemű.
- Hát... - beletúr a hajába. Mínusz két pont. - Igazából ajándék lenne a tesómnak.
- És...? - kérdezek vissza, hátha mond valami konkrétumot.
- Oké, beismerem, gőzöm sincs - bedob egy "helyes vagyok és nagyon jól tudom" - fajta vigyort. Mínusz három pont.
- Akkor meg mit akarsz? - túlzottan hasonlít a srácra az előadásaimról. Képtelen vagyok utálni.
- Netán segítséget? - hangja csöpög a sárga szarkazmustól. - Nem tudok semmit erről a szarról. Nem is érdekel. De a bátyámnak fontos lenne.
- Most ástad el magad - húzom fel a szemöldököm -, ha a bátyád értelmesebb, vele talán még tárgyalok.
A srác szitkozódni kezd. Biccentek a biztonsági őrnek, aki megereszt egy vigyort felém. Pár másodperccel később már a legújabb cigimet szívom.
Ez csak egy egyszerű dal, semmit nem akar... - telefoncsörgés.
- Itt Szabó Lilith - szólok bele és kifújom a füstöt.
- Fehér Adrián, a bécsi operaház balett-részlegének a vezetője - mutatkozik be. A bécsi operaház? Egyszer léptem fel ott. Vörös bársony. Bézs virágok. Hosszú széksorok. Divatos ruhák. Csillogó szemek. Elnyomom a cigit. Visszatartom a lélegzetem.
- Lenne egy állásajánlatunk Ön számára. Szerződtetni szeretnénk, mint hivatásos balett-táncos. Emellett órákat kellene vennie pár tanárunktól. Érdekelné?
- Igen - vágom rá abban a pillanatban. Kit érdekel a táncművészeti egyetem, ha az operaházban táncolhatok? - Mikor mehetek?

- És szerződtetnek, Gábor! - visítok. A tagbaszakadt férfi, akinek a karjára egy nevet rajzolok, hősiesen tűr. Szeme se rebben.
- Biztos vagy te ebben? - hangja fáradt, szürke.
- Miért ne lennék? Mindig is táncoltam. Ez az életem.
- És mi lesz ezzel? - mutat körbe a szalonon.
- Mi lenne? Viszitek tovább Franzzal, nem?
- Ez volt az álmod. Mindig erre vágytál - annyit harcoltál azért, hogy itt éld ki magad. Éveket. És most itt hagynád?
Megrándul az arcom. Adette. A név a férfi karján.
- A városban maradok, Gábor, nem tűnök el.
- Tudod mennyi időd lesz ide visszajönni? Semennyi. Sikeres leszel, de ezt elfelejtheted.
Csendben dolgozunk tovább.
- Nem éri meg - jelenti ki halkan az ismeretlen Adette barátja.
- Tessék? - hangom élesen csattan. A két férfi ingatja a fejét. Nem szólnak semmit.