A tetováló

IX. fejezet

-Ki az a Donován? - kérdezi Luca, de nem válaszolok rá. Don. A veszekedés. A szökésem. A nem fogadott hívások. A néma utálatom felé. Mindig ő tudta jobban, mit kellene tennem. Az okos báty. A mérnök. A titkolt zenész.
- Miért beszéltél vele? - hangom jeges.
- Lilith, nem szakíthatod meg a bátyáddal a kapcsolatot.
- Már megtettem.
- Ne legyél már ennyire idióta!
- Ne oktass ki arról, hogy mit csináljak.
Hisztis gyerek vagyok. Nem érdekel.
Ő az egyetlen, aki Lilnek hívott.
- Megtudhatnám, hogy... - Luca tétován szól.
- Nem - vágom rá.
Léptek. Justine megunta a drámát.
- Megadtam neki az új számodat.
- És még én vagyok az idióta...
Az egyetlen, aki bár kioktatott, soha nem ítélt el.
- Legalább próbálj meg vele beszélni!

Hófehér rózsaszirmok. A földön. A kukában. Az ablakpárkányon. Az ágyon. Széttépett rózsaszirmok.
Az egyetlen, aki vigyázott rám.
Vanessa szótlanul ül le. Nézi, ahogyan darabokra szaggatom a gyönyörű virágot. Cigarettafüst. Már a negyediket szívom. A szobában. Semmit nem szól rá.
Felnézek.
Csend.
Tankcsapda.
A telefonom.
Ismeretlen szám.
Don?
Nem veszem fel.
Végighallgatjuk.
Csend.
Egyikünk sem szólal meg.

Hófehér cetli. Az ajtónkon. "Meghívhatlak egy vacsorára?"
Fecnikben végzi a szőnyegen. Ez egy ilyen nap.

Másnap reggel háromszor hallom csörögni a telefonom. Órák telnek el. Sms. "Bécsben vagyok. Legalább egy kurva szót pazarolj rám, Lil." Automatikusan elmosolyodom. Tiszta Don. Senki más nem merne így beszélni velem.
Csak egy rövid szót írok vissza. Oké.
"Délután háromkor várlak az Art Caffe-ban".