Mikor teljesen felfogtam,hogy mit is mondott,tudtam,hogy feleslegesen állok most itt elötte. Elfordultam tőle és elsétáltam. Miközben haza tartottam éreztem,ahogy könnyeim égetik az arcom,a nyakam.
Egyszer csak gyors sőt,futó lépteket hallottam magam mögött,majd egy kezet éreztem az alkaromon. Luke volt az,maga felé fordított és szorosan magához ölelt,de ezúttal nem öleltem vissza.
-Úgy sajnálom Hope!-tudtam,hogy sírt.
-Luke...darabokra törted a szívem.-adtam utat újra könnyeimnek.
-Jobb lesz neked nélkülem.-csuklott el hangja a mondat végén.
-Ezt most ugye nem gondoltad komolyan?-már szinte ordítottam.-A legjobb barátom vagy Luke. Te mentettél meg a vég kimerüléstől,attól,hogy ne adjam fel! Te tettél boldoggá és most közlöd velem,hogy jobb lesz nekem nélküled.-már nem láttam semmit a könnycseppek miatt.
Nem szólt semmit csak a földet nézte majd közelebb lépett és egy puszit lehelt hajamba. Rá néztem és láttam,hogy alig bírja vissza folytani a sírást. Még egy utolsót szemembe nézett,majd elfordult tőlem és elsétált.
Nem bírtam tovább,ott helyben térdre rogytam és sírtam úgy,mint még soha. Elveszítettem az egyetlen boldogságom. Próbáltam erőt venni magamon,hogy legalább haza tudjak menni.
10 percel később otthon is voltam. Láttam a kapuból,hogy égnek a lámpák. Tudtam mi jön most,lefogják ordítani a fejem. Nem kerülhetem el őket,tudják,hogy nem vagyok itthon.
Mikor beléptem az ajtón már hallottam is a gyors lépteket felém.
-Mégis mit képzelsz? Hol csatangolsz éjjel 1kor?-ordították arcomba.
Sosem bírtam,ha kiabálnak velem,így érthetően elkezdtem sírni,mint egy csecsemő.
-Mi történt Hope?-enyhült anyám hangja.
-Luke...azt mondta,hogy nem akar többé a barátom lenni és,hogy jobb lesz nekem nélküle.-mire kimondtam ezeket a szavakat már anyám szorosan átkarolt.
-Nyugodj meg kicsit,biztos csak rossz napja volt.-nyugtatott apám.
Bárcsak így lenne,bárcsak holnap olyan lenne minden mint ez előtt az este előtt.
-Menj,mosd meg az arcod és feküdj le. Holnap iskola.-második mondata hallatán majdnem elhánytam magam.
Felmentem és átvettem a pizsamám. Befeküdtem az ágyamba,oldalamra fordultam és egyenesen a közösképünkkel találtam szembe magam. Arcom a párnába fúrtam,próbáltam nem sírni. Nem sokkal később pedig elaludtam.
Másnap reggel,mikor fürdőmbe vonszoltam magam és megláttam magam a tükörben csodáltam,hogy nem törött össze. Szemeim felvoltak dagadva,vörösek és karikásak voltak.
Próbáltam eltüntetni kisebb nagyobb sikerekkel. Vissza mentem szobámba és szekrényem elé álltam. Nem sokat vaciláltam azon,hogy mit vegyek fel. Egy fekete térdnél szakatt csőnadrágot és egy szintén fekete bandás polót kaptam magamra.
Lementem és láttam,hogy a konyhában csak rám várnak a palacsinták mellettük egy rövidke levéllel.
"Elmentünk dolgozni,későn jövünk.
Puszi: Anya és Apa"
Minek hagytak üzenetet? Tudhatnák,hogy már megszoktam,hogy sosincsenek itthon. Az órára pillantottam ami 7:14-et mutatott. Gyorsan belebújtam csizmámba,felvettem a kabátom és kimentem a kapuba. Luke azt mondta 7:15-re itt lesz,de nincs sehol. Lehet,hogy a tegnapi dolgokat teljesen komolyan gondolta? Nem gondolkodhattam tovább ezen,elkellett indulnom különben elkések. 7:35-re oda is értem a sulihoz.
Ám a kapuban megtorpantam,mikor megláttam Dasyt és Cameront,ahogy egymást falják a bejárat előtt. Más esetben ez nem érdekelne,de most nem akarom ezt látni. Gyors léptekkel elmentem mellettük és elmentem a szekrényemhez. Kinyotattam és kivettem belőle angol felszerelésem,mert ha jól tudom az lesz az első óra. Akkor kezdődjön a szenvedés.
/Remélem tetszett nektek,ha minden jól megy,holnap is hozok új részt!😁/
