Jégmadár

A robbanás

A régi jó öreg bosszúálló torony, és a megszokott labor. Pár tűszúrás, egy tábla csoki és hümmögés után, Bruce fejét vakarva állt meg előttem.
- Nos? - töri meg a csendet Tony.
- Semmi fizikai változás... - kezdi a doki, de valamiért lefagy. - Az jót jelent, nem? - kapom fel a fejem.
- Igen, vagyis nem, ez azt jelenti, hogy Abyben alap megtalálható volt az x-gén, és ezt csak elő hozta a jogar.
- Szóval...?- kérdem kíváncsian.
- Nem tudjuk, visszafordítani - nyögi ki végül. Hírtelen fordult velem körbe a világ. Miért nem...miért én? Arcom két tenyerembe zárom, elbújva a gondok elől.
- Meg tudja tanulni használni? - kérdi Tony, és tenyerét végig futatja a hátamon. Bizonytalanul nézek fel rá.
- Meg találjuk a módját, ne aggódj Aby - néz rám biztatóan Bruce. Egy fehér kesztyűt nyújt felém, egyből leesik, mit szeretne. Belebújok, majd megfogom Tony kezét. Semmi hatás... szóval ebben kell leélnem az életem? Remek kilátások. Megszorítóm Tony kezét kiváltva belőle egy biztató mosolyt.
- Minden rendben lesz!
- Tudom -bólintok egy szelíd mosollyal.
***
Kate sírva hívott fel, így kissé pánikolva rohantam hozzá. A több, mint hat utcát tíz perc alatt futottam le. Lihegve rontok be az ajtón. A szőke a konyha kövön ülve zokog.
- Mi történt? - kérdem, és mellé sétálok.
- Meghalt, Jenny meghalt! - én is a földre rogyok, és megölelem barátnőmet. Jenny, egy régi nagyon jó barátunk. Eredetileg Jenny helyett Henry volt, csak azóta női ruhát öltött, és nevet váltott. Akkor találkoztunk vele, mikor érettségi után egy meleg bárban töltöttük az estét. Kate és ő egyből megtalálta a közös hangot, míg én... Én csak ott voltam. Persze nekem is belopta magát a szívembe. Ha jól tudom, egy ideje már beteg volt, de nem tudtam, hogy ilyen súlyos. Magamhoz szorítóm a szöszit, és a fejére puszilok.
- Marta, hogy bírja?
- Dolgozik, mint egy gép - szipogja.
- Elmegyünk hozzájuk? - kérdem halkan. Idáig otthon voltam, élveztem a testvéreimet, és azt, hogy nem kell az erőmre gondolnom.
-Igen, hát, persze - állok, fel, és a telefonom elő halászom. - Szia, Tony, tudnál nekem segíteni?
- Ha te is segítesz nekem!
- Erre most nem érek rá! - mondom idegesen.
- Jó... akkor mond először te - sóhajt fel.
- Kéne egy kocsi, elutazunk Kateel.
- Hová?
- Az most mindegy, kérlek, ez most nagyon fontos nekem-mondóm a legcukibb hangom elő véve.
- Rendben...
***
Már lassan egy órája utazunk a kocsiban, és még öt óra minimum hátra is van. A szemem leragad, mázlimra nem én vezetek.
- Te, belegondoltál már, milyen lehet a halál? - szólal meg hírtelen Kate, tőle szokatlanul komolyan.
- Szerintem olyan, mintha zuhannál a semmibe. És gyorsabban jön, mint az álom - idézek a Harry Potterből.
- Mintha, zuhannál? Szerintem olyan, mintha elvágtak volna mindent körülötted, nincs már semmi, se te, se az idő, csak a kurva sötétség! - dudál idegesen.
- Miért vagy ilyen...- nem tudom, hogyan fogalmazzam meg kedvesen.
- Ideges? Mert te talán eltűntél, és el sem mondta senki, hogy elrabolt egy szervezet, ami majdnem kinyírt?
- Nem akarták, hogy...
- Hogy ideges legyek? - csattan fel.
- Régebb óta ismerlek téged, mint az a szemét Tony Stark, vagy mint Steven Rogers!
- Nem tehetek róla!- mondom én is kissé idegesen. Ahogy Kate behajt abba az utcába, ahol a régi kínai mozi található, majdnem nekünk jön egy piros kocsi, mikor befarol elénk. Kate gyorsan kapcsol, és az ablakot lehúzva káromkodik egy cifrát az előttünk lévőnek. Már az utca felénél járunk, de a szőke, míg mindig csak fújja a magáét. A következő pillanatban egy hatalmas durranás rázza meg a kocsit. A bunkó piros kocsi felrepül, és a szemben lévő háznak csapódik. A szél mi autónk is hátra tolja, így a mögöttünk lévőnek megyünk. Tony kinyír, ha meglátja. Az ütközés következtében ő lefejeli a kormányt, míg én fejem az üvegnek koccan. Egy nagyobb darab törmelék a szélvédőnek csapódik, így az üveg rám, és Katere hullik. Érzem a szemem alatt megvágott, de ez most a legkisebb gondom.
- Kate, futás! - mondom, de meg sem várva reakcióját, kicsatolom magam, és az ajtót kivágva rohanni kezdek. Annyi időre nézek hátra, hogy meggyőződjem róla, hogy követ engem. Még egy robbanás. Most az egyik lakóház kezd darabokra hullani. Először a legfelső emelet ablakai törnek ki, majd ahogy az tető összeomlik, úgy robban fel a következő emelet és így tovább. Megragadom Kate kezét, és az egyik kocsi mögé rántom, ez kissé felfogja a törmelékeket. Live száját, néha egy egy sikkantás hagyja el, de én magamhoz ölelve próbálom megnyugtatni.
***
A robbantás ahhoz képest hamar abba maradt. Bár ezt most csúnya így mondani, de egy óra tömör pánik után, már a kórházban ülök. A rendőrök szerint Mandarin merénylete volt már megint. Állítólag a mozi környékén csak egy ember élte túl, Happy. Katenek a feje sérült meg súlyosan, az orvos azt mondta, lehet maradandó kára is lehet. Happy meg élet halál közt lebeg. A szemem alatt lévő sebet két öltéssel varrták össze, és tapaszt is kaptam rá. Katehez egy idegen férfi toppant be, és ragaszkodott hozzá, hogy ő a lány párja. Jó vicc... de nem maradt erőm veszekedni. Tony sétál végig a folyosón, idegesen, és roppant szexin. Én az egyik széken ülve figyelem mozgását.

- Gyere!- egyik kezem elkapja, és felránt. Nem merek ellenkezni, így utána loholok, mint egy pici kutya.
- Mr. Stark! Kérem, mi a válasza a merényletre? Mit üzen a Mandarinnak? - egy fiatal riporter nyomja telefonját Stark.
- Hogy mit? El fogom kapni őket! És nem azért, mert ez a helyes, nem ez csak régi módi bosszú! Szóval, ha elég tökösnek érzi magát, szívesen várom a lakásomon! A cím 10-8-80 Malibu Point 90265, nyitva hagyom az ajtót! - elkapja a férfi telefonját, és egyszerűen falhoz vágja. - Kifizetem. - Azzal beszáll a kocsiba, amint én is beszállok, már el is hajt.
- Ez meg mi volt?- nézek rá vádlón.
- Interjú - válaszolja kurtán. Akaratlanul kúszik mosoly arcomra.
***
A laborban Tony izgatottan tesz rám fémből készült karkötő szerű dolgokat. Kettő a csuklómon, kettő a felkaromon, kettő a bokámon, kettő a combomon, egy öv a derekamon, és egy nyakamon. A belseje mintha selyem lenne, így nem irritálja bőröm.
- Elmondanád végre, hogy mik ezek? - kérdem idegesen. Mióta visszatértem a Hydra bázison tett baráti látogatásból, nem nagyon akartam Tonyt látni. Amint Bruce végzet az erőm tesztelésével, ami néha igen fájdalmas volt, egyből haza mentem. Csak telefonon kommunikáltam velük, és akkor is csak szűkszavúan. Nem haragszom rájuk... inkább magamra. Az apám remek katona volt, míg én hibát hibára halmoztam. Épp ezért kezdtem el titokban edzeni Sammel, és a Kapitánnyal. Nem akarok megint én, lenni az, akit meg kell menteni, aki hátra marad.
- Ez kérlek szépen, a legújabb páncélom, Mk 43-aska, avagy a madár... Amint megnyom egy gombot, enyhe csípést érzek. Arckifejezésem látva Tony elmosolyodik. - Bocsi, ez a csíp volt - kezdi magyarázni. - Na, elméletileg pánik helyzetben kell, hogy működésbe lépjen
- A micsoda? - kérdem, de választ nem kapok, csak rám emeli az egyik kezét, 42-eske követi példáját, és egy lövedéket lőnek felém. Arcom elé kapom kezem, de le is engedem, amint észreveszem, hogy a rajtam lévő karperecek nőni kezdenek, fekete anyag mászik fel kezemen, mintha tintát öntöttek volna a fehér lapra, és az lassan emészt fel mindent. Hamar egész testem ellepi ez a ruhaszerű akármi, oldalamon világító csíkok huzodnak végig, a kesztyű közepe is világit, mint Tony páncélján. Annyira lefoglal a kezeslábas, hogy észre sem veszem, hogy a lövedék mellettem ment el. Hátán két világító pici szárny van, bár szerintem ez csak dísz.
-Azta...- nyögöm ki, ez tényleg lenyűgöző.
- Golyóálló, beépített nyomkövetővel, és tűzálló is - mosolyog boldogan, és végig néz művén. Hirtelen szólal meg az ajtócsengő.
- Ne már, Jarvis, épp terroristák fenyegetnek, miért nem megy a riasztó rendszer? - nyög fel Tony és felmegy a lépcsőn. Az új ruhám nézem boldogan, ez tényleg tökéletes.