Darkness •clifford• ✔️

Hatodik

- Sasha, üvölt a gyerek. - jelentette ki Mikey, mellesleg ő is üvöltve.

- Nyugtasd le. - feleltem.

- De nem tudom. Baszameg, hajnali fél három van, ez üvölt, ráadásul még a dugást is félbeszakította. - szitkozódott.

- Sose sajnáld. Lesz alkalmunk bepótólni. - keltem ki az ágyból, majd úgy ahogy voltam, fehérneműben, átsiettem a gyerekhez. A szájába nyomtam egy cumit, mire elhallgatott. - Ennyi volt.

- Akkor folytassuk. - mosolygott kajánul Mikey.

- Fáradt vagyok. - legyintettem.

- Ne már. - bosszankodott folyamatosan. - Akkor aludjunk.

- Na. A gyámügy talált egy kedves párt nevelőszülőnek. - hatalmas vigyor terült el Mikey arcán, miután lerakta a telefont.

- Csodás. Remélem, őket mem fogja összeköpködni. - éppen a képemről vakartam le a banános pürét, amit Sam-nek ebédként kellett volna ennie. - Mosd már fel légyszíves a padlót. Samantha ebédje ott kötött ki. - kértem Mikey-t, mire egyszerűen a képembe röhögött.

- Ráér az. - mondta, majd fogott pár újságpapírt, és a pürékre borította.

- Cseszd meg. - röhögtem fel. Samantha elaludt a székében, így végre nyugodtan ültem le a tévé elé. - Most aludjon, de legalább két óráig. Most kezdődött el a film. - jelentettem ki, és befészkeltem magam a tévé előtt fekvő babzsákba. Próbáltam kiélvezni a vasárnap csendes örömeit, mire Michael mosogatno kezdett.

- Hadd mérjem meg a lázad. - kértem cinikusan, mire tettetett nevetést hallatott. - Te mosogatsz? - hitetlenkedtem.

- Pontosan. - bólogatott, bizonyítékként pedig felemelt egy tányért, amiről csöpögött a habos víz, egyenesen a parkettára.

- Na. Újabb feltörölnivaló. - biccentettem, mire újabb újságpapír került a padlóra. - Azt hiszem, én elmegyek sétálni. - tápászkodtam fel, mert a film nem kötött le.

- Jó. Vigyázz magadra. -nyomott egy csókot a számra. - És érj vissza, mire a gyerek felébred.

- Nem ígérem. - nevettem fel, majd kiléptem a ajtón. Elmélázva sétáltam a nyári melegben, és feltettem a napszemüvegem. Betértem a kedvenc kávézómba, és vettem egy jegeskávét. Halkan szürcsölgettem, miközben a kertváros utcáit jártam. Befordultam az egyik szomszédos utcába.
Szürkés fény villant. Zene szólt a füleimbem. Lebegtem. Megmozdítottam a karom, de az nem engedelmeskedett. Síró, szitkozódó, és kiáltó hangokat hallottam. Sziréna szólt. Hagyják már abba! Szétszakad a fejem. Nem érzek fájdalmat. Mezőt látok. Szép a halál felé vezető út. Erős kezel ragadnak meg, és felemelnek. Alattam kemény. Ebben a pillanatban beszippantott a sötétség.

A fejem. Fáj a fejem. De nem csak az. Mindenem sajog.
Keservesen nyitottam ki a szemem. Hunyorogva pillantottam a vakító fehérség felé. Egyenletes, néha megakadó csipogás hallatszott. Meghaltam?

- Sasha. Édesem, végre. - nem, nem haltam meg. Mikey hangját hallottam. Bármennyire is válaszolni akartam neki, nem tudtam kinyitni a számat. Apró nyögést hallattam. - Ne beszélj. Sss. Itt vagyok. - nyugtatott, de hangja elcsuklott.
Csak aludni akarok.

Kinyitottam a szemem.

- Mikey... - nyöszörögtem.

- Sasha... - felelte. - Itt vagyok.

- Hol vagyunk? - nyögtem ki.

- Kórházban, Sasha. Baleseted volt.

- Mi... - könnybe lábadt a szemem, mikor az emlékeim lassan bevillantak. - Mi történt?

- Egy kanyarodó autós elcsapott. - mondta halkan.

- Mióta... Mióta vagyok itt? - nyitottam ki teljes egészében a szemem, mikor megszoktam a fehér vakító fényét.

- Lassan két hete. - vallotta be Mikey. - Szilánkosra tört a kezed, a fejed súlyosan megsérült. A lábad is megsérült, mellkasod tele van vágásokkal. - sorolta, mire elkerekedett a hunyorgó szemem is.

- Atyaég.

- Több súlyos műtéten estél át. - mondta tovább, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. - Szinte visszahoztak a halálból. - hangja megint elcsuklott. Most néztem először rá. Piros haja most nem az ég felé meredezett, hanem a szemébe lógott. Szeme bánatosan villant, fáradtság látszott benne. Máskor tartása egyenes volt, sugárzott belőle a magabiztosság, most viszont, a kórházi ágyam mellett ülve összetörtnek, és kicsinek látszott, vonásai meggyötörtek voltak.
Fáradt voltam. Kevesebb, mint két hetet aludtam, viszont a szervezetemnek még több alvásra volt szüksége. Gyenge voltam, szemem szinte önkéntelenül csukódott le.

- Mikey...

- Igen? - kapta fel a fejét.

- Nem baj, ha alszom egy picit? - nyögtem ki. A beszéd is nehezemre esett.

- Dehogy baj. Aludj csak. Én itt leszek. - felelte, mire elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, az ágyam mellett Calum ült.

- Sasha. Sasha, a frászt hoztad rám.

- Hogy kerülsz ide?

- Álmodban elvileg az én nevemet motyogtad. A barátod kikereste a számomat a telefonodból, és riasztott. Azt hitte, hogy már tudok a balesetről. Annyira sajnálom, Sash. - a becenevem hallatán meglódult a szívem, a csipogás is egyre sűrűbben hangzott. - Jól vagy? - pillantott rám idegesen.

- Persze. - bólintottam. Végre nem éreztem fáradtságot. A fejem még mindig fájt, a karom gipszben, mellkasomat és a lábamat kötés fedte, az infúzió halkan csörgedezett egyenesen a kézfejembe. Egy nővér sietett be, megmérte a vérnyomásom, és kikérdezett az állapotomról.

- Mikor mehetek haza? - érdeklődtem.

- Szerintem egy héten belül. - mosolygott rám a fiatal nő, majd tovaviharzott. Megemelkedtem egy kicsit, de azonnal éles fájdalom hasított a mellkasomba, és a fejembe. Szomorúan hanyatlottam vissza, és Calum-ra néztem.

- Hoztam neked valamit. - közölte, majd elővett egy könyvet a táskájából.

- Enigma? - csillant fel azonnal a szemem.

- Aha. Már régen olvastad. - kacsitott rám.

- Calum.. Hol van Mikey? - pillantottam rá.

- Elment enni valamit. Meg aludni egy kicsit. Hetek óta ezen a szar napozóágyon alszik, enni is alig tud. Éjjel-nappal melletted volt. - mesélte, mire könnybe lábadt a szemem. - Addig velem kell beérned.

- Valahogy kibírom. - feleltem, humorizálni próbálva. Nyitott szemmel pislogtam felfelé, a fehér fal szépségére. A fáradtság újra leterített, és szép csendben borított be az álom.