Darkness •clifford• ✔️

Tizenegyedik

- Sasha? - halkan felnyögtem. - Ébren vagy?

- Mm - morogtam. Óvatosan kinyitottam a szemem. Először a fölém hajoló Mike-t láttam meg. Szőkés haja a szemébe lógott, és ugyanaz a ruha volt rajta, mint tegnap. Megkockáztattam, és felültem. - Mit keresek itt?

- Tegnap elájultál az ajtóban. A doki szerint a sok stressz miatt. Mi történt?

- A szüleim. Tegnap megjelentek, elvárták, hogy örüljek nekik, én pedig rájuk vágtam az ajtót. Ráadásul Calum-al is összevesztem.

- Hát, történjék akármi, Calum itt áll a váróban. A szüleid nem. Sajnálom.

- Én nem. Ha csak most jöttek rá, hogy gondoskodni kéne az egy szem lányukról, elkéstek. Nem érdekel a mentegetőzésük.

- Jól van - simította ki a hajamat a homlokomból. - Pihenj. Szólok a dokinak, hogy felébredtél.

- Oké - hanyatlottam vissza a párnára, mivel már amúgyis gyengének éreztem magam. Hamarosan egy fehér köpenyes, fiatal doki jött be a kórterembe. Kifaggatott az állapotomról, majd elmondta, szerinte mi történhetett, ugyanis egészségügyi problémáim nincsenek.

- És mikor mehetek haza? - pillantottam az engem szuggeráló Mikey-ra, aki összefont karral állt az ajtóban.

- Ha minden jól megy, holnap - közölte az orvos.

✖️✖️✖️

Michael másnap délután kettőkor jött értem, miután megkaptuk a zárójelentést. Gyengéden karon fogott, és kivezetett.

- Jól érzed magad? Nem szédülsz? Fejed?

- Jól vagyok, Mike. Semmi bajom - mosolyogtam rá, habár a lábaim kicsit innolyogtak alattam. Mikor beültünk a kocsiba, nem indította el a motort. - Nem megyünk?

- Sasha, tudnod kell, hoy a szüleid telefonáltak.

- És? - feleltem halálra vált tekintettel.

- Megmondtam, hogy ne keressenek többé. Azt mondták, hogy elfogadják a döntésedet, de továbbra is támogatnak.

- Gondoltam. Szerinted szar ember vagyok, hogy a szüleimet is eltoltam magamtól?

- Dehogy vagy szar ember, Sasha. Ilyen eszedbe se jusson - megfogta az államat, majd gyengéden, óvatosan megcsókolt. - Nekem te vagy a legfontosabb - mondta, mélyen a szemembe fúrva tekintetét. Hálásan biccentettem. - Éhes vagy?

- Mint mindig - csillant fel a szemem.

- Sejtettem - nevetett fel, és kikanyarodott a kórház parkolójából. A fő úton kanyarogtunk, nem is néztem merre. A kedvenc thai éttermemnél állt meg, és kiugrott a kocsiból. - Maradj itt.

- Oké - feleltem engedelmesen. Pár perc múlva gőzölgő dobozokkal tért vissza.

- Thai tészta neked, csirkével, édes-savanyúval, ananásszal - adta át az egyik papírdobozt, és egy műanyag villát. A kedvencem.

- Köszönöm - rebegtem, áhítattal nézve a kedvenc kajámat.

- Nincs mit. Egyél, mert kihűl - mosolygott folyamatosan, és ő is beletúrt a saját dobozába. Feltettük a műszerfalra a lábunkat, és elmélyülten megettük a tésztát. Ezután Michael egyenesen a házunk felé vette az irányt.

- Hé - állított meg a feljárón, miután kiszálltam.

- Hm?

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - suttogta a fülembe, miközben átölelt.

- Igen - mormogtam vissza, majd megcsókoltam. - Én is téged.