Bolondok Az Egyetemen

2.

Bejövő hívás „Sharon"-tól, ki mástól.
- Szia, na mizu? - csevegtem.
- Deborah! - hajjaj, az egész keresztnevemet mondta, és ez sosem jelenthet jót. - Hol vagy?
- Tudod, itt van sok fa, meg egy tiszta vizű tó, és benne sok - sok halacska...
- Debo...
- Nyugi, itt vagyok a koleszszobámban. - vágtam közbe.
- Hányadik emelet, és szoba? - sürgetett.
Válaszoltam neki, majd letettük a telefont. Fogtam a sok kilós bőröndömet, és az ágyra tettem. Éppen a cipzárt próbáltam kihúzni - ami természetesen beakadt -, amikor valaki, pontosabban Sharon berobbant a szobába. Bezzeg neki azonnal kinyílik az ajtó, szinte hozzá sem kell érnie. Jellemző.
- Na, helló! - köszönt.
Még válaszolni sem tudtam, amikor körbenézett a szobába, és észrevette, hogy a lakótársam még nem érkezett meg. Ekkor egy „Csodás!" kiáltással berángatta a szobába, a folyosón hagyott cuccait. Elégedetten bólintott, majd leült a másik ágyra.
- Mostantól itt fogsz lakni? - kérdeztem mosolyogva.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen szörnyű az én szobatársam. - magyarázta fájdalmas arckifejezéssel. - Egyszerűen elviselhetetlen, még a te hajnali zacskózörgetésednél is rosszabb.
Hát igen, elég régóta ismerjük egymást Sharon - nal, és jó pár táborban is jártunk együtt. Híres voltam, és vagyok is arról, hogy reggelente mikor még mindenki alszik, elkezdem kipakolni a zacskóba csomagolt cuccaimat, ezzel felébresztve mindenkit.
- Akkor eléggé kibírhatatlan lehet. De mindezt alig egy óra leforgása alatt állapítottad meg? -kérdeztem tőle összevont szemöldökkel.
- Pontosan. Kiváló emberismerő vagyok, és a problémamegoldó képességem sem utolsó. - dicsekedett.
Várjunk csak. Ha ő mostantól itt fog aludni, akkor az eredetileg ide rendelt lány hol fog? Ez még csak most esett le.
- Sharon? - érdeklődtem a bőröndéből kényelmesen pakolászó lánytól. - Mi lesz azzal a csajjal, aki eredendően itt aludna?
Ezzel a kérdéssel megfogtam. Egy pillanatra lefagyott, majd törökülésben helyet foglalt az ágy melletti szőnyegen, majd a kezeit furcsa tartásban a térdére helyezte.
- Mmmmmmmmm. - dünnyögte a csukott szemű barátnőm.
- Sharon? - komolyan aggódni kezdtem barátnőm lelki állapota miatt.
- Csatlakozz hozzámmmmm. - felvont szemöldökkel meredtem rá.
- Mit csinálsz? - kérdeztem végül.
- A problémádra keresek megoldást... csatlakozz hozzámmmmm. - ismételte meg.
Mivel volt egy olyan sejtésem, hogy ha nem teljesítem kérését, akkor a relaxáció nevében lerángat maga mellé, ezért mindezek megelőzése végett magamtól leültem vele szembe, és becsuktam a szememet. Vesztenivalóm úgy sincs. Hátha kitalálunk közben valami értelmes dolgot.
- Bármi történjék is, ne nyisd ki a szemedet... - hallottam az instrukcióját.
- Mmmmmmm. - dünnyögtünk a földön ülve most már egyszerre.
Körülbelül három perce meditálhattunk a szoba közepén, amikor valaki kinyitotta az ajtót. Éreztem, hogy Sharon feláll, és magával húz engem is. Mivel csukva volt a szemem - semmi pénzért nem szegtem volna meg drága barátnőm utasítását - nem láthattam, hogy ki lépett be az ajtón.
- Khm. Bocsi a zavarásért, de ez a P06-os szoba nem? - kérdezte egy félénk hang.
- Szervusz! Igen, miért? - hallottam Sharon ártatlannak tűnő hangját.
Egy gyors torokköszörülés után az idegen ismét megszólalt.
- Akkor én ide lettem beosztva. Elvileg ez az én szobám is. - igyekezett határozott lenni, ám nem sikerült.
Sharon egy fél perc elteltével válaszolt csak. Valószínűleg végiggondolta a lehetőségeket, és kitalált valamit arra, hogy egy szobában maradhassunk.
- Ó, igazad van, foglalj, kérlek helyet. - barátnőm leültetett maga mellé az egyik ágyra. - Kérlek, engedd, hogy elmeséljek neked valamit. Ő itt Debby, a barátnőm. Egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást, és feltétel nélkül megbízunk egymásban. A gimnáziumba is együtt jártunk, ezért tudom elmondani neked, hogy mi történt szegénnyel. - mondta, és átkarolta a vállamat. - A ballagásunkkor éppen a lelátón sétáltunk, és az elmúlt évekről beszélgettünk, amikor... amikor az egyik focista arcon rúgta őt. - csuklott el a hangja. - Azonnal orvoshoz kellett vinni, mert nem látott. Azt mondták neki a kórházban, hogy ez „csak" egy ideiglenes látászavar, és el fog múlni. Ennek már jó pár hónapja, és szegény, gyámoltalan barátnőm, még mindig nem lát rendesen, csak a fényt, és a sötétséget tudja megkülönböztetni. Az orvosok azt mondták, hogy ennek ellenére járhat iskolába, de... de mindig legyek vele, és támogassam. Viszont másik kolesz szobába osztottak minket, és nem lehetek mellette. Ugye, ugye megérted, hogy itt szeretnék maradni vele, és segíteni neki a tanulásban, pakolásban, és mindenben, amiben szüksége van rám. - adta elő a barátnőm úgy, hogy még én is elérzékenyültem, pedig tisztában voltam az igazsággal.
Átölelte a nyakamat, és úgy szipogott. Én is átkaroltam, és próbáltam a szerepemhez méltóan megvigasztalni.
- Deborah. Nagyon sajnálom azt, ami veled történt, és nagyon szívesen cserélek szobát a barátnőddel, hogy melletted tudjon lenni. Hova kéne mennem? - kérdezte a lány, miután kifújta az orrát.
Sharon megmondta a szobaszámot, majd kitessékelte a lányt a mi szobánkból.
- Sharon, mindig is tudtam, hogy jó színész válna belőled, de ezért az alakításodért Oscar - díjat érdemelnél. - mondtam neki nevetve.
Pár pillanatig csöndben gondoltuk végig az imént elhangzottakat, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.