Bolondok Az Egyetemen

5.

Íme, a válasza:
- Menjetek ki a koleszból, majd a parkba vezető úton menjetek végig. Az első lehetőségnél forduljatok jobbra. Látni fogtok egy épületet, az a könyvtár. A könyvtárat kerüljétek meg és mögötte lesz egy kis ösvény, amit ha követtek, akkor egy színpadra fogtok bukkanni. Ott lesz a Bemutatkozás.
- Elmondanád légyszi, még egyszer? Leírnám. - szólalt meg mellettem döbbenten Sharon.
A recepciós elismételte, majd útba mutatását megfogadva kimentünk a koleszból. A parkot egész hamar megtaláltuk, ám nem tudtunk gyönyörködni a szép, gazmentes fűben, és az utat szegélyező színes virágokban, mert a sminkem elkészítése a tervezett időnél tovább tartott, úgyhogy megszaporáztuk lépteinket, és lefordultunk a könyvtár felé vezető ösvényre. Az épület vörös téglából épült, és én rögtön beleszerettem. Mikor barátnőm észrevette, hogy lassítok, és észrevehetően letérek az útról a könyvtár irányába, karon ragadott, és elvonszolt a épület mögötti kövezett utacskán a színpadig. Hallottunk az emberek beszélgetését, de egy fehér sátor eltakarta előlünk. A telefonom kijelzőjén megjelent az idő, és én megnyugodtam. Pár perc múlva kilenc, azaz nem késtünk el! Elsétáltunk a sátorig, majd elhúztuk az egyik oldalát, és kiléptünk a ... színpadra. A recepciós lány rossz útvonalat adott meg nekünk, és nem oda kerültünk, ahol lennünk kellene. Azonnal hátat fordítottam a tömegnek, és iszkoltam volna vissza az útra, amikor Sharon megragadta a karomat, és laza csevegést imitálva a tudtomra adta, hogy mi ezt most végig fogjuk csinálni.
- Műsorvezetők leszünk?? - néztem rá elképedve. - Tudod, hogy lámpalázas vagyok, és én képtelen vagyok erre az egészre!
- Debby, elolvastad az suli esemény naptárát, majd részletesen a rendezvényekről is megtudtál mindent. Csak foglald össze pár percben ezeket, buzdítsd a népet, lelkesítsd őket, a többit én intézem! - bíztatott a barátnőm.
Persze, neki ezek miatt nem kell izgulnia, számtalan hasonló megmérettetésen volt már, és magabiztos. Vele ellentétben, én csak egy gyámoltalan kis leányka vagyok, aki nem szeret közönség előtt beszélni...
- Sziasztok! Az eddigi hagyományokkal ellentétben az idei tanév köszöntőjét, nem felsőbb évesek tartják, hanem „újoncok". Én Sharon Edwards vagyok, ő pedig itt a barátnőm, Deborah Anderson. - itt jelentőség teljes pillantást vetett rám, szóval átvettem a beszélő szerepét.
- Ebben az évben is részesei lehetünk nagyra becsült tanáraink oktatásának, és színes programoknak. A sporthét idén két alkalommal is megrendezésre fog kerülni, egyszer ősszel, egyszer pedig tavasszal. A szakkörök kínálata is bővül, ugyanis a foci, korrepetálások, ének szakokon kívül világismereti órákon vehetünk részt. Hogy ez mit is takar pontosan? Az igazgatóúrtól megtudhatjuk. - lassan, megfontoltan beszéltem, és igyekeztem értelmesen elmondani a dolgokat, nagyon remélem, hogy nem égettem le magamat. A lámpaláz újult erővel tört rám, ami azt eredményezte, hogy a színpad közepén leblokkoltam. Sharon belém karolt, és lehúzott az emelvényről, amiért nagyon hálás voltam.
- Sharon, Deborah, köszönöm szépen a felkonferálást. Nos, idén tényleg sok változást érzékelhetünk majd...
Eddig követtem a diri szövegét, ugyanis félelmem következő fázisába ért, pedig már túl voltam rajta. Valószínűleg most fogtam fel a dolgokat, és a szervezetem nem reagált jól rá.
- Sharon, ma még nem ittam, ettem semmit, és kezd gyengülni a lában... - soroltam.
- Jaj, ne légy már ilyen félős, gondolj arra, hogy legyőzted a félelmedet, egy iskola előtt beszéltél, úgy hogy nem is készültél rá. - pillantott rám, majd odavezetett egy székhez, és leültetett. - Maradj itt, máris hozok valamit.
Perszeeeee. Maradjak itt, a tömeggel, akik az imént bámultak, az igazgatóval, aki mérges azért, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ő eltervezte, és ezt a sort még sorolhatnám, csak most nincs kedvem hozzá. Ennyi. Sharon szerencsére hamar visszaért, így nem kellett vitába szállnom az igazgató helyettesével, vagy azzal a nővel, aki állandóan a főnök körül ugrált, mint valami kenguru.
- Nem volt egyszerű megszereznem - mondta, miközben átadta nekem a palackot - ugyanis a hűtőládában, amit kihoztak ide az utolsó üveg volt ez a darab, és egy izompacsirta srác is ráhajtott. Nem részletezném, mert nem biztos, hogy tetsze az amit mondanék, de a lényeg, hogy itt a víz! - ropogtatta az ujjait.
- Értékelem, és köszönöm, de azért nem kellett volna leütnöd valakit. - pillantottam rá, mire felvonta a szemöldökét. - Várj, ugye él még???
- Él még a szerencsétlen, ne aggódj, viszont azt egy életre megtanulta, hogy ne kezdjen ki velem. - jelentette ki, majd felállított a székről, és leült a helyemre.
Nyilván úgy gondolta, hogy én magamhoz tértem azalatt az idő alatt, amíg ő vadászkörúton járt, és most eljött az ő pihi ideje.
- Ezennel megnyitom a tanévet! - kiáltotta a diri, amit nem követett taps, csupán néhány bátor hallgató "fújolta" ki.
A színpadról lassú léptekkel elindult lefeléaz igazgató, mire én kapcsoltam, és felrántottam Sharon - t a székről.
- Ideje távoznunk! - mondtam neki, majd az emelvény felé biccentettem.
Barátnőm vette a lapot, és elindult a tömegbe maga után húzva engem. Nem számítok alacsonynak a 172 centiméter körüli magasságommal, ám a sokadalomban 190 centi fölötti fiatalokat láttam, ami eléggé megdöbbentett, illetve picinek éreztem magamat. Sharon kitartóan törte az utat, mindezekkel nem is foglalkozva, én pedig igyekeztem óvni a cipellőmet a koszos társaitól. A kavalkádból kikeveredve, egy két méteres, bicepszes, kocka hasú, „nagyonmenő" fiúba botlottunk, aki sántikálva haladt el előttünk, és a jobb karja egy sállal a nyakába volt kötve. Egy pillanatra ránk nézett, azonban pár másodperc múlva el is kapta rólunk a tekintetét. Sharon büszkén bólintott, majd ezt követően folytattuk menekülésünket a kolesz felé.