Bolondok Az Egyetemen

9.

Mikor sikeresen leráztuk csatlósunkat, és én kinyithattam a szememet, csodálkozva néztünk körül, ugyanis nem volt ismerős a környék. Oké, persze, ezen nem kell meglepődni, hiszen nem ebben a városban nőttünk fel. Sharon Ausztráliában született, és kiskorában ott is élt, én pedig az egyik közeli nagyvárosban nevelkedtem. A lényeg a lényeg, hogy egyikőnk sem tudta, hogy hol is vagyunk pontosan. Sharon telefonja lemerült, mert annak is mikor máskor kell feladnia a szolgálatot, mint amikor szükségünk lenne rá. Maradt az enyém, amin szerencsére működött minden, és fel is volt töltve. Körülbelül egy kilométer távolságra kerültünk az egyetemi várostól. Az alkalmazást követve sikeresen eljutottunk egy gyors büféhez, ahol mindenféle egészségtelen ennivalót lehetett kapni. Már a sarkon megéreztük az állott olajszagot, ezért tudtuk, hogy tényleg jó helyen járunk. Az épület tömve volt emberekkel, kilencven százalékuk egyetemista volt. Évekkel ezelőtt kitervelt taktikánkat most is bevetettük, Sharon ment az ennivalóért, miután én leadtam a rendelésemet. Addig, amíg vissza nem tér az ebédünkkel, asztalt kell találnom. Könnyű feladatnak tűnnek, de egyik sem az. Mint már korábban is említettem, a hely leginkább egy konzervdobozra hasonlított, heringekkel megtöltve, azaz az asztalok, pultok is el vannak foglalva. Szemfülesnek kell lennem ahhoz, hogy leülhessünk enni. Sharon éppen akkor verekedte át magát a tumultus felén, a pénztár irányába, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy az egyik társaság indulni készül. Átváltoztam szupernővé, vagy valakivé, aki egyszerre tud átcsörtetni a sokaságon anélkül, hogy a lábára lépnének vagy beszólnának, és rafináltan átvenni az asztalt másoktól. Fontos dolog, amit soha, senkinek, semmilyen esetben nem szabad elfelejtenie: az asztal, kincs! A kiszemelt bútordarab mellett megálltam, és türelmesen megvártam, míg az egyik csaj feláll, és a táskájával együtt elindul az ajtó felé. Ekkor jött el az én időm.
- Jaj, annyira sajnálom - sóhajtottam fáradtan, amikor „véletlenül" az egyik fiú ölébe pottyantam. - Alig ettem ma valamit, azt hiszem, el fogok ájulni...
A fiú előbb rám, majd a társaira tekintett, akik érkezésemkor akartak távozni, azonban most visszaültek a helyükre. Ajaj, ez így nem lesz jó.
- Van itt veled valaki? - kérdezte a srác.
Rövid köhécselés után válaszoltam csak:
- A barátnőm, éppen a pult felé tart, hogy hozzon nekem valamit, de esélye sincs, ráadásul pénz sincs nála. Nem akartunk bejönni ide, csak rosszul lettem, és... - kissé elgyengültem a karjaiban a tökéletes hatás kedvéért.
- Máris megkeressük, és meghívunk titeket valamire. Mit szeretnél enni, inni? - elmondtam neki ugyanazt, amit Sharon - nak, illetve a lány rendelésével egyetemben.

A fiú két barátja elindult megkeresni Sharon - t, és megnyugtatni, hogy ők fizetik a kajánkat. Nagyon remélem, hogy venni fogja a lapot, és hagyja, hogy fizessenek. Nem szoktuk meghívatni magunkat senkivel sem, azonban ez most így alakult, nem lehet ellenállni neki. Pár perc elteltével megjelent a barátnőm, két fiú oldalán, akik kezében sok - sok étel volt.
- Debby, jobban érzed magad? - kérdezte aggódva Sharon, mikor odaértek hozzánk.
- Egy kicsivel jobban. - válaszoltam halkan.
A fiú, akinek még mindig az ölében ültem, letett maga mellé, és bemutatkozott.

- Mark vagyok, ők pedig Harold és Edward.

- Nagyon hálásak vagyunk nektek, hogy itt vagytok, és segítetek rajtunk. Nélkületek nem tudom, hogy mi lett volna, valószínűleg a kórház felé tartanánk Debby - vel.

A fiúk ott maradtak velünk, amíg megettük, és nagyon jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy ők nem a mi sulinkba járnak, hanem a közelben dolgoznak. Mindhármukra találtam egy jelzőt. Mark a macsó, Harold, a humorzsák, Edward, az eszes. Őszintén sajnáltam, hogy át kellett őket vernünk, ezért felajánlottam, hogy találkozzunk később, és visszafizetjük a pénzt, amit ránk költöttek, azonban Sharon csúnyán nézett rám, és a fiúk is ellenezték a dolgot. Így beletörődtem a helyzetbe, és tovább játszottam a szerepemet, majd amikor sötétedni kezdett, elköszöntünk a fiúktól.
- Remélem, hogy még találkozunk! - búcsúzott Mark, majd a többiekkel elindultak a másik irányba.
Mikor hallótávolságon kívül kerültek, letámadtam a barátnőmet.
- Sharon! Mégis hogy képzelted azt, hogy hagyod így elfajulni a dolgokat?? - Ugyan, Debby. Nyugi, tudom, hogy a szíved legmélyén igenis élvezted azt, hogy foglalkoztak veled, ráadásul nem is én kezdtem, hanem te! - védte jogosan magát.
- Én csak asztalt akartam foglalni... na mindegy. Ez most így alakult. - sóhajtottam.
A telefonom szerint már a kolesz közelében jártunk, amikor dörögni kezdett az ég. Reakciónk annyi volt csupán erre a jelenségre, hogy gyorsabban szedtük tappancsainkat az épület felé. Pár pillanat múlva azonban szakadni kezdett az eső. Én imádom ezt az időjárást, de nem olyankor, amikor a saját bőrömön kell megtapasztalnom. Rohanni kezdtünk a bejárat felé, ami alig pár méterre volt tőlünk, csakhogy a szakadó égből származó folyadék nem kímélt minket, és mire menedékbe jutottunk már teljesen eláztunk.
- Hőség lesz ma, mi? - kérdezte Sharon, miközben kicsavarta a hajából a vizet.
- Akkor a hidegfrontot éreztem reggel, bocsesz! - nevettem.
Barátnőm nem mondott rá semmit, csak elvonult fürödni, én pedig a nyitott ablakon keresztül néztem a háborgó égboltot. Szép látvány volt, és jól esett gyönyörködni benne. Sharon után én is bevonultam a fürdőbe, és igyekeztem minél hamarabb lefejteni magamról a vizes ruhákat. Abban a reményben álltam be a zuhany alá, hogy egy forró fürdő meggyőzi a szervezetemet arról, hogy nem érdemes megbetegednie. Fogmosás, és fésülködés után, visszamentem a sötét szobába. Természetesen alapos tapogatódzásom mégsem volt eléggé hatékony, mert belerúgtam az ágyam sarkába.
- Auuuuuuu! - ordítottam halkan, fél lábon ugrálva, majd megbotlottam valamelyikőnk cipőjében, és elestem.
Egyenesen Sharon - ra, aki már mélyen aludt.
- Muhu vuhun vulud Deburuh? - hallottam a párnán keresztül barátnőm hangját.
Valószínűleg azt akarta mondani, hogy "Mi van Deborah?" és nem azt, hogy "Miért vemhes a dromedár?"
- Bocsi, csak azt hittem, hogy Sebastian rajtad mászkál, és le akartam csapni. - improvizáltam.
- Ku uzu Subustuun? - fordítása: "Ki az a Sebastian?"
- Jaj, tudod semmi fontos, csak egy újabb képzeletbeli lény. - meséltem. - De most aludj inkább.
Amint ezt kimondtam, Sharon már húzta is a lóbőrt, vagy a rozmárbőrt?
Én is bemásztam a hideg ágyamba, és igyekeztem elaludni. Éjfél tájt jártam csak sikerrel, körülbelül a 763. rózsaszín báránykánál tartottam.