Bolondok Az Egyetemen

16.

- Szervusz. - köszönt neki egy Adele fejű, férfi testű lény.
Barátnőm felkapta a fejét, majd végigmérte az előtte álló személyt. Sharon a fiú válláig ért körülbelül, vagy addig se, és mivel nem ismerünk csak egy ilyen magas embert, barátnőm egyből rájött, hogy ki rejtőzik a híres énekesnő mögött.
- Gondoltam, hogy benne vagy a dologban Adel. - jegyezte meg, majd mit sem törődve a sráccal tovább kutakodott az előadók között.
A fiú elvette az arca elől maszkját, mert biztos úgy érezte, Sharon ebben a környezetben nyugodtabb.
- De tetszik, nem?
- Nem rossz hely... - válaszolt közömbös hangnemben, de a szeme csillogását még ő sem tudja irányítani... tudtommal.
- Akkor gyere utánam... - hívta Daniel.
- Adel... miért is menjek veled? Semmi hasznom nem lesz belőle tudtommal.
- Ám legyen. - dörzsölte meg az orrnyergét, hallva barátnőm kötekedését. - Ha most eljössz velem valahova, és nem tetszik az, amit mutatok, akkor nem szállok rátok, viszont ha tetszik, akkor akár barátok is lehetnénk, mert nagyon hasonlít az érdeklődési körünk.
Daniel mondta, hogy kövessük, majd elvezetett minket egy pénztár mögötti hátsó helységbe. Fehér falú folyosón mentünk végig, majd egy ajtón keresztül bevezetett minket az üzlet irodájába.
- Ejha. - suttogtam döbbenten.
A falakon régi és mostani együttesek poszterei voltak láthatóak, ezeken kívül híres dalszövegek voltak a falakra festve. Mint már említettem, nem vagyok rajongó, vagy zene"bolond", de kedvem támadt beköltözni ide, és itt leélni az életemet.
- Mit szóltok? - kérdezte Daniel.
Válaszképp odarohantam az íróasztalnál álló forgószékhez...
- Az el van... - akart mondani valamit a fiú, azonban én már belevetettem magamat az ülőalkalmatosságba, ami velem együtt borult fel.
- ...törve.
Az ember ilyenkor azt várja, hogy helyes pasik hada rohan hozzá segíteni, vagy legalább a barátnője, becsületből odajön hozzád és megnézi, hogy vagy. Értem nem jött senki, Sharon - tól kaptam egy "gratulálok" vigyort, Daniel pedig a fejét fogva röhögött rajtam, kösz.
- Szóval egy lepukkant, graffitis, poszterekkel kiplakátolt iroda szerűségbe hoztál, ahol ki tudja hány ember fordult meg füvezni? - kérdezte Sharon, és úgy nézett körbe, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ez most komoly, vagy belekerült egy kandi kamerás műsorba, ahol ilyeneket mutogatnak az embereknek.
- Olyannak tűnsz, aki szereti az ilyen helyeket. Azt hittem tetszeni fog. - jegyezte meg Daniel.
Lassan felkecmeregtem a földről, és a csuklómat fogva visszacaplattam hozzájuk. Szerencsésen a kezemre estem, ami jelen pillanatban igen csak fájt.
- Nem mondtam, hogy nem tetszik. - dünnyögte a barátnőm, majd elmosolyodott - Tulajdonképpen imádom, de nem akarom, hogy elszállj az egódtól, elég nekem Debby - vel megküzdenem.
- Hé! - kiáltottunk fel egyszerre a fiúval.
A gond csak az volt, hogy nem ugyanazt sérelmeztük. Míg nekem az egómra tett megjegyzés nem tetszett, addig Daniel, Sharon füves megnyilvánulásával volt problémája.
- Ide kérlek szépen csak én jövök, meg a bolt dolgozói, drogosokról szó sincs. - erre barátnőm csak legyintett egyet, majd elindult felfedezni az apróbb idézeteket.
Döntés nem született velünk kapcsolatban, hogy barátok leszünk-e, vagy sem, de ez szerintem egyértelmű. A srác valamilyen okból kifolyólag elviseli a hülyülésünket, és mi is bírjuk őt.

A boltban Sharon vett négy lemezt, annak ellenére, hogy nincsen hozzá tartozó lejátszónk. Valószínűleg szobadekoráció céljából vásárolta meg őket, viszont annak tökéletes lesz. Visszaérve a koleszhoz, elköszöntünk Daniel-től, majd felvonszoltuk magunkat az elmeletre, mert elromlott a lift. A suli lefárasztott minket, majd egy kissé feltöltődtünk a boltban, ami megérzésem szerint törzshelyünk lesz. Azonban most, hogy hazaértünk, és kint is teljesen besötétedett, erőt vett rajtunk az álmosság. Gyorsan megfürödtem, majd mit sem törődve az esti arcápolással, összegömbölyödtem a puha takaróm alatt, és elnyomott az álom.

- Persze, igen nagyi, minden rendben van itt. - hallottam Sharon hangját, félálomban.
Éppen visszaaludtam volna, amikor Sharon szétrántotta a függönyt, kinyitotta az ablakot, és a jeges levegő beáramlott a szobába, majd elkezdett integetni az arcom előtt, hogy figyeljek rá.
- Nagyiiiii, komolyan, a suli jól megy, tanulok rendesen. Nem hiszed el? Ne már! - vitatkozott nagymamájával, majd hirtelen ötlettől vezérelve odaadta nekem a telefont.
- Csókolom! - köszöntem bele a készülékbe.
- Ki az? Kivel beszélek? - kérdezte a nagyi kedves hangján.
- Debby vagyok. - mutatkoztam be.
- Szia Debb! Hogy vagy, csillagom? Eszel rendesen, ugye? - érdeklődött a néni.
- Természetesen, igyekszem minél többet enni. Itt minden rendben van. - mondtam fáradt hangon.
Sharon csodálkozó tekintettel meredt rám, nem értette, hogy mégis miről csevegek az ő nagymamájával.
- Mondd csak, az unokám jól viselkedik? Tudom ám, hogy milyen az egyetem, kollégiumi élet, pasik...
- Ó, ne tessék aggódni, minden rendben van Sharon-nal, vigyázunk egymásra. - védtem magunkat.
- Rendben. De akkor miért olyan fátyolos a hangod? - kezdett el újra gyanakodni.

- Azért, mert későn jutottunk vissza a koleszba a suli miatt, és mert hajnali hat órakor tetszett telefonálni... - néztem az órára kómásan.
- Jaj, elnézést kedveském, vissza tudnád adni, kérlek Sharon-kámat?
Átpasszoltam a telefont, majd fejemre húztam a takarót, és igyekeztem visszazuhanni a rózsaszín álmomba. Nem jártam sikerrel ezúton sem, mert Sharon amint letette a telefont, és könyörgésemre beljebb hajtotta az ablakot, nekiállt zenét hallgatni, hogy ne csak mi legyünk ébren. Gondoltam, ha már így alakult a szombat reggel, akkor ne az ágyban töltsem, hanem a szabadban. Gyorsan kipattantam a párnák közül...aha, hogyne. Megpróbáltam felkelni, de abban a pillanatban, hogy megtámaszkodtam a bal kezemen, éles fájdalmat éreztem.
- Fú, hogy az a! - igen, én még ilyen helyzetben sem káromkodok. - Sharon! Gáz van!
Barátnőm odajött hozzám, és megnézte a sajgó végtagomat.
- Oké, amíg én telefonálok egyet, addig öltözz fel. - kezdett el szervezkedni azonnal.
- Mégis hogyan öltözzek fel fél kézzel??
- Old meg. - pillantott rám, majd elvonult (a szoba másik felére, azaz lépett kettőt) telefonálni.
- Most komolyan? Ne már! Bezzeg, ha veled történne valami...
- ...akkor bármit megtennél értem? - kérdezte Sharon a beszélgető partnerétől.
- Hogyne! Bármit! - csevegtem magammal.
Hosszas szenvedések árán átöltöztem, egy egyszerű cicanadrág, póló összeállítást választottam, mert ezt aránylag - csak negyedórát szerencsétlenkedtem vele - könnyen felvehető. Míg én igyekeztem mihamarabb elkészülni, barátnőm velem nem is törődve csevegett valakivel. A sminkkel nem is foglalkoztam, mert ha csak nem szeretnék úgy kinézni, mint egy bohóc, akkor jobb, ha most hanyagolok minden festéket.
- Indulhatunk? - fordult felém Sharon.
- Meguntad a titokzatos embert a vonal másik végén? - dünnyögtem.
- Akkor ezt igennek veszem. - mondta meg sem hallva a beszólásomat. - Hamarosan jön értünk a busz.