Bolondok Az Egyetemen

14.

Síri csöndben ültünk a buszon, már legalább tíz perce. A fiú ígéretéhez híven türelmesen várt, és fél fülhallgatóval zenét hallgatott, míg én a menekülési terven gondolkoztam, Sharon fejében, meg nem tudom, hogy milyen gondolatok keringtek.
- Nos? - kérdezte egy idő után A Srác Akinek Nem Tudjuk A Nevét.
- Tudod...nem értem, hogy miért is kellene bármit elmondanunk neked, hiszen nem ismerünk, és semmi közöd hozzá! - védett minket egyből Sharon.
A fiú sóhajtott egyet, majd kivette a füléből a fülhallgatót, és a térdére támaszkodva válaszolt barátnőmnek, közben vizsgálgatva az arcát.
- Az én buszomon kezdtetek el randalírozni, szóval valamicske közöm mégis van hozzá. - vártam a flegma hangnemet, de csak a tényeket közölte, semmi ilyesmit nem hallottam ki belőle.
Sharon már vette is a mély levegőt, hogy visszavágjon, de gyorsan beelőztem, mielőtt még olyat talál mondani, ami nem lenne helyénvaló.
- Igazad van. Sajnáljuk a történteket, és hálásak vagyunk azért, hogy nem hívtad ránk egyből a rendőröket. Hogyan hálálhatnánk meg? - kérdeztem reménykedve.

A fiú azt kérte, hogy magyarázzuk meg az elmúlt cselekményeket, így kénytelen, kelletlen, de elmeséltem neki mindent. Ennek köszönhetően Sharon számára világossá vált a terhességi ügy, illetve a fiúnak is, a rablási tervünk "komolysága".
- Tehát nem akartatok tényleg tolvajkodni, ugye? - kérdezte meg utoljára, én pedig megráztam a fejem.
A srác láthatóan megnyugodott, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Csak ekkor vettem észre, hogy milyen magas, eddig mindig volt valami, ami elterelte a figyelmemet, és nem tudtam alaposan megnézni magamnak, de kifejezetten helyes fiúról beszélünk. A térde majdnem barátnőméhez ütközött, annyira lecsúszott az ülésen, és még így is magasabb volt ülve, mint mi.
- Hogy hívnak? - kezdtem bele, az "ismerjük meg a vallatónkat" projektbe.
- Daniel... - nem tudta befejezni a bemutatkozást, mert Sharon rémülten felpattant, és kifelé igyekezett a buszból.
- Hova - hova? - érdeklődött Daniel, miközben könnyedén elkapta barátnőm vállát, és lehúzta a mellette lévő ülésre.
- Deborah! - figyelmeztetett Sharon.
Értettem a célzást, és megpróbáltam kivágni magunkat a helyzetből, hogy szabadulhassunk, de újdonsült nem - barátunknak sikertelenül magyaráztam a kolesz szobában maradt kiskutyáról, vagy sütőben felejtett ebédről, mert a korábbi húzásaink miatt nem hitt nekünk.
Barátnőm nyugalmat erőltetett magára, és nem foglalkozott azzal a sötétbarna tekintettel, mely az övét kutatta.
- Mikor mehetünk el? - kérdezte érzelemmentes hangon Sharon.
- Hogy hívnak? - kérdezte tőle.
- Sharon, és ha most azt mondod, hogy gyönyörű név, és különleges, kapsz egyet! - figyelmeztette a srácot, aki pimasz mosollyal az arcán visszakérdezett.
- Egy mit?
- Pofont?
Barátnőm dühös tekintettel meredt pár pillanatig a fiúra, majd, mint ha mi sem történt volna elővette a telefonját.
Daniel - meglepetésemre - nem szólt erre semmit, hanem a gondolataiba mélyedt. Valószínűleg azon agyalt, hogy nem volt ez szép húzás részéről, hiszen korábban már megtapasztalhatta, milyen is az én barátnőm, ha felidegesítik. Ez igen ritkán fordul elő Sharon - nal, ám amióta ők ketten találkoztak egymással csak vitatkozni tudnak. Hm... gyanús. Lopva Sharon - ra pillantottam, aki felnézett a telefonjából, és szemeivel jelzett valamit, amit nem akartam elhinni. Felvontam a szemöldököm, mire ő bólintott, és kissé oldalra fordulva elmosolyodott, hogy a fiú ne vegye észre. Ilyen se történik sűrűn... ha jól értelmeztem a jeleket, akkor Sharon - nak igen megtetszett valaki.
- Na, akkor kedveskéim - ezért még nagyon ki fogok kapni - most, hogy mindent tisztáztunk, és megismerhettük egymást, én is gyorsan bemutatkoznék. Deborah vagyok, és mennem kell. - álltam fel.
- Nehogy itt hagyj! Már csak az hiányozna! - mondta tettetett felháborodottsággal, majd felpattant, és el sem köszönve elindult a kijárat felé.

Dühösnek akart mutatkozni, mely sikerült is, színészi tehetségének köszönhetően, ám egy valamire ő sem készülhetett fel.
- Sharon, Dehorah? Nem fogok hallgatni a rendőrségen, ha úgy alakul. - felbátorodva, mosollyal az arcán folytatta Daniel. - Viszont meggyőzhettek arról, hogy nem vagytok közveszélyesek...
Barátnőm kikerekedett szemekkel meredt a fiúra, akinek ekkorra már fülig ért a szája. Mivel láttam Sharon - on a teljes agylefagyás tüneteit, így magamra vállaltam a beszélő szerepét.
- Benne vagyunk, bármiről is legyen szó, természetesen a normális határokon belül. - tettem hozzá.
Sharon meg fog ölni, Sharon meg fog ölni, de nem számít.
- Akkor rendben vagyunk. Cseréljünk telefonszámot, és ha van valami jó program, akkor hívlak titeket, de ti is telefonálhattok nekem. - mondta egy kacsintás kíséretében, mire Sharon jól láthatóan megforgatta a szemeit, és leszállt a buszról.
Megadtam neki a számomat, majd Sharon - ét is, és ezt követően már tényleg leszálltunk a buszról. Alig értünk vissza a koleszba, Sharon mondta is a magáét. Természetesen alaposan le lettem szidva a kis közjátékaimért, de én úgy vélem, hogy egyszer még hálásak lesznek nekem. Vacsira megettük a mirelit pizzákat, és közben megnéztünk egy Jonny Depp filmet, ennyi kellett ahhoz, hogy Sharon újra a régi legyen. Nem beszélt az érzéseiről, de láttam rajta, hogy tényleg nem hagyta hidegen a fiú. Én mondom, ebből lesz még valami.

Daniel-lel való találkozásunk óta egy hét telt el, egy nagyon hosszú, és szenvedős hét. A tanárok nem foglalkoztak velünk, csak az érdekelte őket, hogy az az napi tananyagot leadják az órán, illetve az, hogy elegendő mennyiségű házikat kapjunk. Pénteken lelkileg és fizikailag is egy hetes hullának éreztem magamat, annyi erőm volt csak, hogy felvonszoljam magam a szobánkba, majd lepattintsam Zoe-t némi tettetett köhögéssel, majd ledőljek az ágyamra. Fél óra múlva Sharon is megérkezett, és ő is ugyanazt tette, amit én.
- Na? - kérdeztem tőle.
Felém fordulva válaszolt.
- Ja.
- He?
- Ühüm. - dünnyögte a választ.
Ha nem ismernétek minket, akkor azt hihetnétek, hogy éppen egy betörést terveztünk meg a titkos beszédrendszerünk segítségével, de szerencsére tudjátok rólunk, hogy mi sose tennénk ilyet, így valószínűleg csak a mai napunkat beszéltük meg pár szóban.

Újabb harminc perc telt el síri csöndben, eseménytelenül. Engem elálmosított a meleg, meg a kialvatlanság is megviselt, úgyhogy az alvás határán voltam már, amikor megszólalt Sharon telefonja.

" Ne légy lusta, kelj fel, és vedd fel a telefont, mert lehet, hogy fontos..."

Erre barátnőm egyből rávágta, hogy "nem az!".

" ...ismerlek, tudom, hogy mit gondolsz, de lehet, most szalasztod el életed nagy lehetőségét..." - mondta a magáét a telefon.

Erre már Sharon kénytelen volt feltápászkodni, éskicsit sem kedves hangnemben beleszólt a készülékbe.
- Mit akarsz?
Abban a pillanatban, hogy megtudta kivel beszél, ideges mozdulattal kinyomta a hívást, és visszaugrott az ágyára.