Bolondok Az Egyetemen

17.

Amikor kiléptünk a kolesz ajtaján Daniel fogadott minket, a jármű oldalának dőlve.
- Sharon? Azért ennyire nem rossz a helyzet. Nem kellett volna iderendelned őt, busszal együtt. Mi lesz a menetrend betartásával, vagy az utasokkal? Ha erre rájön a főnöke, akkor ki is rúghatják miattam, és azt nem viselné el a lelkiismeretem, de te ezt pontosan tudod. Arról nem is beszélve, hogy lehet ez az egyetlen esélye a megélhetésre, szüksége van erre a pénzre, ahhoz, hogy eltarthassa magát, családját, és tanulni tudjon. - hadartam kétségbeesve.
- Befejezte? - kérdezte Daniel, amikor elhallgattam.
- Várj még egy kicsit. - mondta barátnőm, miközben telefonján híreket olvasott.
- Én ezt nem hagyhatom, szóval Daniel fogd magadat, és most azonnal szállj fel a buszra, és végezd a munkádat rendesen, felejtsd el az én problémáimat! - dühöngtem a végére.
- Most? - fordult Daniel barátnőm felé. - Aha, indulhatunk. - szállt fel a buszra, majd elfoglalta a vezető üléshez eső legközelebbi helyet.

A városi kórház parkolója tömve volt autókkal, kisbuszokkal, így mi sem lógtunk ki a sorból csuklós buszunkkal, csak egy kicsit. Az utazás idejére egy sállal a nyakamba kötöttem a kezem, hogy ha esetleg belemegyünk egy kátyúba, akkor ne üssem be valahova a lüktető végtagom. Mire az épülethez értünk a fájdalom erősödött, és már nagyon vártam, hogy kapjak valami gyógyszert. A recepción eligazítottak minket, így egyből megtaláltuk a második emeleti sebészeti osztályt. A folyosó tömve volt emberekkel, idősekkel és fiatalabbakkal egyaránt. Mikor megláttam, hogy konzerves hering partiba csöppentünk, azonnal visszafordultam.
- Tudjátok nem is fáj a karom. Nincs semmi baja! - állításom bizonyításaképp kiemeltem a sálból a karomat, elkezdtem vele hadonászni.
Na, az a fájdalom, amit akkor, abban a pillanatban éreztem, örökre az emlékezetembe égett.
- Te sem vagy normális. - jegyezte meg barátnőm kikerekedett szemekkel, majd arrébb lökött egy idős hölgyet a fehér padon, és leültetett.
- Már ne is haragudjon, Csillagom, de ne dulakodjon! Várjon a sorára! - méltatlankodott a nő.
- A barátnőm kishíján elájult - jogos, mert tényleg fekete pontokat kezdtem látni - és muszáj volt leültetnem. - vitatkozott Sharon.
Az asszony megigazgatta rózsaszín ritkuló haját, és nem foglalkozott többet velünk, hanem a férjének kezdte el magyarázni a történteket.
- Hozok vizet. - mondta készségesen Daniel, majd visszament a büféhez.

Kettő, azaz kettő egész órája ültem a piperkőc mami mellett, és nagyon untam magam. Egy ideig vicces volt az figyelni, hogy a mellettem ülő hölgyeményt, amint vörös rúzzsal színesítette a száját, valamint majdnem röhögő görcsöt kaptam, amikor a néni Sharon-tól kért sminkelési tanácsot. Mondanom sem kell, hogy öribarik lettek. Ez a bizonyíték arra, hogy a közös érdeklődési kör összehozza a különböző embereket is. Amúgy heringek fele távozott a dobozból, - értsd: a betegek felét már ellátták - és így már egész tűrhető volt a légkör. Senki sem mászott bele idegen emberek aurájába, ez barátnőmet is megnyugtatta, mert köztudott tény, hogy utálja a tömeget. Ebből következik az is, hogy ünnepek közeledtével vásárolni sem tudunk elmenni, mert volt már rá példa, hogy kidobtak minket a boltból, csak mert Sharon gyilkos tekintettel méregette azokat a vásárlókat, akik két méternél közelebb mentek hozzá.
- 164es!
Ez lennék én! Felpattantam kényelmetlen ülőhelyemről, majd megfogtam barátnőm karját. A terv az volt, hogy berángatom magammal, csakhogy ő az orvosokkal sincs jóban. Míg én arról győzködtem, hogy szükségem van rá, az asszisztens nő megelégelte a huzavonát, és elkiáltotta magát.
- Vagy bejön 164-es egyedül, vagy hívok mást! - az egész folyosó zengett mély hangjától.
Ha nem, hát nem! Villámgyorsan rákulcsoltam a kezem újdonsült barátunk csuklójára, és berángattam magammal.
- Jó napot! - köszöntem magamban vigyorogva találékonyságomon.
- Üdvözlöm! - dünnyögte unottan az ezeréves nyanya, elnézést, doktornő.
- Mi a panasza?
- Ennek a fiúnak a hibájából, elestem, és azóta fáj a csuklóm. - mutattam a mellettem álló egyénre, majd kisebb sokkot kaptam.
- Miről beszélsz? - kérdezte a srác, aki nem Daniel volt.
Ezt az embert és esküszöm még életemben nem láttam, és halvány lila hering szellentésem sincs arról, hogy hogyan került Daniel mellé, vagy helyére ez a személy, mindesetre én berángattam magammal a vizsgálatra. - Nooos, mi lenne doktornő, ha elkezdenénk a vizsgálatot? Hamarosan öncsonkítást fogok végezni, mert annyira fáj.
Azt a lehetőséget választottam, ami a legésszerűbbnek tűnt: úgy teszek, mint ha mi sem történt volna.
A doki egy ideig nézegette a karomat, nyomogatta a csuklómat, majd keresztkérdéseket tett fel.
- Pontosan hogyan történet ez az eset?
- Leestem egy székről. - suttogtam.
- Akkor nem ez a fiú lökött fel? - nézett a fiúra, aki épp indulni készült. - Há' nézd csak Marie szökik a tettes! Jöjjön vissza fiatalember. Vállalja a tetteiért a következményeket! Például mit tenne, ha a kedves barátnője teherbe esne? Ott hagyná, vagy kitartana mellette?
A fiú visszalépett az ajtótól, de nem jött közelebb.
- Nem tettem semmit, és nem tudom. - szólalt meg mély hangon, mely teljes bizonytalanságot tükrözött.
- Látod, Marie - háborgott az asszisztensének - ezek a mai fiatalok... Tehát, mi történt?
- Leestem egy székről. - ismételtem meg.
- Ahá! Akkor székkel együtt taszított a talajra?
Kezdett elegem lenni ebből.
- Engem senki nem dobott, lökött, a földre. A saját butaságomból estem a karomra és ez a srác nem tehet semmiről, ugyanis nem ismerem. Terhes sem vagyok, az egész felvetés abszurd. - védtem magamat, és az idegent is.
- Most már azt is tagadja, hogy együtt vannak. Ezek a mai fiatalok! - kotyogta közbe Marie.
- Na jó, doktornő, kérem ne kutakodjon a magánéletemben, mert semmi köze hozzá, végezze a dolgát, és mondja meg, mi van a csuklómmal. - vesztettem el a türelmem, mert már tényleg elviselhetetlen volt a fájdalom.
Kiderült, hogy eltört, és mennem kell röntgenre, hogy hivatalossá tegyük a dolgot. Reméltem, hogy most „megszabadulhatok" társamtól, azonban vele együtt tereltek át a röntgen helységbe. A csuklómat tovább tapogatták, nyomogatták, forgatták, az egész körülbelül tíz perce tarthatott, de annyira fájt a vizsgálat, hogy a könnyek elkezdtek folyni a szememből. A kivizsgálást végző idős férfi észrevette, hogy nehezen bírom a megpróbáltatást, így odafordult az ajtóban ácsorgó fiúhoz.
- Nyugodtan idejöhet a barátnőjéhez, támogatásképp.
A hajam takarásából felnéztem, először a doktorra, aki mosolyogva figyelt minket, majd a srácra vezettem tekintetem. Könnyeimen keresztül alig tudtam kivenni a vonásit, illetve az arcáról se tudtam semmilyen érzelmeket leolvasni.
- Maradj csak ott. - mondtam halkan.
A fiú azonban ellökte magát a faltól, és egy fehér széket húzott mellém. Miután leült rá nem ért hozzám, nem fogta meg a kezem, sem a derekam - ahogy egy állítólagos barátnak tennie kellett volna - hanem elkezdett mesélni. Elmondta, hogy van egy húga, akivel szívesen tölti az idejét, és vicces történeteket regélt el nekem.