Ha az éjszaka véget ér... [Liam Payne fanfiction] BEFEJEZETT

8. fejezet

A garázsból őrültként száguldottam ki. Próbáltam betartani a sebességhatárokat, de elég nehéz, ha az ember barátnője Birminghamben, kórházban van életveszéllyel. Mikor rákanyarodtam az autópályára azonnal hívtam Neilt, a rendezőt, hogy szóljak, kimaradok egy kicsit. Sajnos nem fogadta valami jól.

- Adaline, nem maradhatsz ki, te vagy a főszereplő! Még is mi ilyen fontos?

- Neil, a legjobb barátnőmet elütötték, haza kell, hogy utazzak! Kérlek! – könyörögtem a telefonba miközben 130-al száguldottam Birminghambe.

- Értsd meg, így is el vagyunk késve, egyre nagyobb a feszültség! Nem mehetsz most sehova! – emelte föl a hangját, de nem tántorodtam vissza

- Haza kell, menjek és akkor is megyek, ha nem engedsz! Írj ki a filmből, vagy amit akarsz, de én most elmegyek!

- Rendben menj, de minden szombaton reggeltől estig bent vagy a stúdióba – azzal le is csapta a telefont. Dühös rám és valahogy úgy éreztem vele együtt az egész stáb is az lesz. Nagyot sóhajtva tárcsáztam a következő számot, Harryt.

- Szia, Harry! – szóltam bele a telefonba cseppet se lelkesen – Ne haragudj, de le kell mondanunk a holnapi kávézást.

- Miért? – semmi szia vagy hogyhogy ilyenkor hívsz?

- Haza kell, hogy utazzak, és én tényleg nagyon sajnálom, nem leszek sokáig, szóval mikor visszajöttem ígérem, hogy bepótoljuk, rendben? – hadartam el neki gyorsan

- Öhm... persze jó rendben, és meddig leszel?

- Még nem tudom, de nem sokáig, lehet, hogy szerdára otthon leszek. Ne haragudj Harry, de le kell, tegyem – meg sem várva a válaszát kinyomtam a telefont és az anyósülésre dobtam. Nagyon fáradt voltam, de úgy éreztem nem állhatok meg. Melissát elütötték és én meg leállok valami motelben aludni? Nem, azt nem.

Az úton végig azon gondolkoztam, hogy még is hogy történhetett ez. Hol tudták egyáltalán elütni? Biztosan buliba volt és egy részeg nem vigyázott. Jaj, istenem, és mikor utoljára találkoztunk én csak egy hülye cetlit hagytam neki, hogy bocs, leléptem. Hogy tehettem ezt vele? Hiszen a legeslegjobb barátnőm.

A könnyeim már patakokban folytak. Magamhoz vettem a telefonom és tárcsáztam Tylert.

- Kérlek, nyugtass meg, hogy minden rendben! – szavaimban tisztán érződtek a sírás jelei és Ty válasza után szinte a kormányra dőlve zokogtam:

- Még nem tudjuk Adaline, még műtik – az ő hangján is érződött a kétségbeesés.

- De még is, hogy történhetett ez? Kit tesz ilyet? – a szavakat szinte bömböltem a telefonba

- Nem tudom – suttogta a telefonba, mintha félne kimondani ezt a két szócskát – Nem tudom, de el fogják kapni!

- Tyler, nem tudom, hogy mit csináljak! Teljesen kikészültem! – törölgettem a szememet, amiből folyton újabb könnycseppek buggyantak ki.

- Most csak figyelj a vezetésre, ne történjen ez veled is és nyugodj meg! Tedd be a topp 100 nyáltenger számot és figyelj az útra – nem gondoltam volna, de Tyler apró viccei még ebben a helyzetben is hatottak rám. – Szia Adaline!

- Szia! – a telefont visszadobtam a helyére(ami ez esetben az anyósülés volt) és betettem azt a lemezt, amit még Melissa adott nekem a hosszú Londoni útra. Összeválogatta a kedvenc számainkat. Ezeket a zenéket hallgatva idéztem föl a legszebb pillanatainkat. Azt a rengeteg pizsipartit, a lovaglásokat, a korrepetálásokat, mindent. Nem is gondoltam volna, de úgy elrepült az idő, hogy alig vettem észre a Birmingham feliratú táblát.